Gergelyné Baktai Júlia (szerk.): Benedek Péter. Válogatás a festőről szóló irodalomból - Pest megyei múzeumi füzetek 11. (Szentendre, 1979)

Tersánszky J. Jenő: Benedek Péter

hol érzi magát gyöngébbnek, hol erősebbnek. Ö lehet csak a mester és ő a tanítvány. Senki más egy igét nem szólhat a dolgába, csak álméikodhat, gyönyörködhet a dolgain, vagy tudomásul veheti őket.

Én magam, aki itt méltatójának vállalkozom, legföljebb annyit tudok mondani általában Benedek Péter művészetéről, hogy aki úgyszólván a gyermekcipőből együtt nőttem föl a legszabadabb és eddig legmagyarabb képzőművészeti mozgalommal, a nagybányaival s aztán ott voltam a „nyolcak” megalakulásánál, egyszóval úgy-ahogy konyíthatok ahhoz, hogyan kereste önmagát a modern magyar képzőművészet s jutott kétségkívül nagy eredményekhez, el egészen a formalizmus eszelősségéig, ha őszinte vagyok, bevallhatom, hogy sokszor voltak kételyeim, sokszor éreztem reménytelenséget, hogy maradéktalan hittel legyek valaha a magyar piktúra abszolút önállóságáról. Hát ezt a kételyt először és maradéktalan a Benedek Péter első, furcsa vonalai és színei szüntették meg bennem.

És most azt érzem, vagy akkor mindjárt azt éreztem, hogy út és lehetőség csak ez, csak ilyen, mint a Benedek Péteré, valamihez, amit egészen önmagunkénak tarthatunk.

Keresni lehet ugyan a sajátosságot, eredetit, de ez sohasem az, mint ami jön, keresés nélkül. Ennél érezni aztán azt a megdöbbentő és némileg leverő érzést is, amellett, hogy fölszabadító is, hogy: ejnye, amit itt mutat nekem ez a művész, én is láttam régen, mégsem vettem észre, hogy így van.

Pontosan így voltam Benedek Péternek azzal a bizonyos sajátos magyarosságával a piktúrában, amihez nem elég a nemzeti szín és a lobogós gatya, hanem valamely élet különös jellegének a megérzékeltetése kell, úgy, hogy a külsőség csak adaléka legyen a dolognak.

Ahogy Benedek Péter a magyar falut, a magyar levegőt látja egy lakásban, egy arcban, egy mozdulatban, egy tájban, azt előtte úgy nem mutatta meg senki. Ezt nehéz trivialiter még részletezni is. Lehet beszélni arról, hogyan lát ez a művész valahogy a japán és kínai művészetre emlékeztetőén groteszk, keleties kontúrokban hangsúlyozva mindent. Hogyan kevereg képén a humor, érzékiesség, vidám és tarka színek játéka, mégis valami filozófiával és melankóliával átvonva. Hogyan fogja meg rögtön formába a dolgok velejét. Ez mind valahogy az, amit magyarnak érzünk,

38