Gergelyné Baktai Júlia (szerk.): Benedek Péter. Válogatás a festőről szóló irodalomból - Pest megyei múzeumi füzetek 11. (Szentendre, 1979)

Móricz Zsigmond: A földmunkás, mint festőművész

I

napszámosát szoptatja vérével, tejével s nézi, nézi, sőt mintha nem is nézné, csak valahogy életbánattal merül el a sors titokzatos munkájába a rózsaszín terítős gyenge parasztágy előtt. Lábát felteszi a vékonylábú fából faragott kis székre, amit az ura csinált. Világoskék szoknyáján felvarrva két fehér pertli, egyetlen dísze a természettől nyert különös szépségén kívül.

Gyönyörű mell buggyan ki a dohányszínű rekliből, surea feketekék, fején valami napkeleti szertartás egyszerű fejkendője, törökös süvegszerűen megkötve. A barnult régi bölcső sarka. Az egészben valami rendkívüli.

Ránéztem az emberre, aki most rajtam tartotta a szemét. Erős, csaknem fekete tatár szeme nem mozdult el, ahogy belenéztem.

A könyv fedelén a cím: „Benedek Péter, földműves-festőművész. Irta Bálint Jenő”.

— Maga Benedek Péter?

Nem felelt, csak nézett.

— Úgy. Akkor üljön le. Kérem. Üljön csak le.

Nem ült le. Azt mondta:

— Én ezt a könyvet barátságból akarom adni.

Hallgattam s néztem. Az ember nem változott át. Az maradt, akinek első pillanatban láttam, egy igen szegény, alacsony életben élő szegény napszámos ember.

— Tessék csak. Üljön le.

Lehajtotta a fejét, körülnézett szék után. Leült. Azzal a bizonytalan mozdulattal, ahogy a szegény ember szokott leülni idegen helyen.

Kinyitottam a könyvet s lapoztam benne.

Remek betűk. Dithirambikus szavak.

Egy képre nyitottam. Alá van írva. „A festő apja. Pastell

1924”.

öreges parasztember, széttörült bajusz. Olcsó, drót keretes szemüveg. A kezét vasárnapiasan dugja vastag, elhasznált posztókabátja begombolt elejébe, a második gomb alá. A gomb elferdül attól, hogy a puha, megfáradott kéz szétnyomja. Az arcon véghetetlen lankadtság. A munkában kifáradt ember élete.

Tovább fordítottam, „önarckép, Aquarell. 1915”.

Megdöbbentő.

— Régen voltunk ilyen legények, — mondtam neki.

29