Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása
területén, ugyanakkor a legalacsonyabbakat és legbizonytalanabbakat a gödöllői (6,9 q), ill. a kiskőrösi (6,7 q) járásban takarították be (34. ábra). Az őszi árpa fontosabb termelési körzetei az alábbiak: 1. Bácska és Dunamente. Alkalmas talajok, É felé csökkenő és szeszélyesen hulló csapadék jellemzi. A vetésterületi arány (4—5%) nagyobb az országosnál, hasonlóképpen a termésátlagok is, egyenletességük azonban nagymértékben a csapadékjárás függvénye. 2. Budapest tágabb környéke, melyen jelen esetben csaknem egész Pest megye értendő. Mind a talajbeli adottságok, mind az éghajlati viszonyok alapján az őszi árpának nem elsőrendű termőterülete, a vetésterület — a nagykátai és ceglédi járás területétől eltekintve — mégis általában 4—5% körüli. A belterjes művelés révén a termésátlagok is magasak, kivéve a váci járást, valamint a Nagykőröstől К-re eső területet és még néhány kisebb körzetet. 3. A Tiszamente. Jóformán csak Szeged közvetlen környékére korlátozódik. A természeti feltételek még lehetővé teszik az őszi árpa eredményes termelését. Vetésterülete 4% körüli, Szeged környékén ennek kétszerese; a termésátlagok az országos átlagnak felelnek meg. 4. A homokhátság. Alkalmatlan terület az őszi árpa termelésére, amely a szántónak mégis mintegy 2—-3%-át foglalja el. A terméseredmények alacsonyak. Az őszi árpa a legjobb termőképességű gabonák egyike, ezért vetésterületének növekedése mindenütt, ahol a természeti adottságok megfelelőek, a gabonatermés emelkedésével jár. Tájunk megfelelő éghajlatú kötöttebb meszes talajjal rendelkező körzeteiben tehát egészséges, belterjesedésre mutató jelenség az őszi árpa térhódítása. Ugyanakkor a homokhátság laza, televényben szegény talajain termelése nem sok eredménnyel kecsegtet. e) Tavaszi árpa A tavaszi árpát elsősorban malátagyártás céljából termelik. Termésátlagai alacsonyabbak az őszi árpáénál. Talajigénye hasonló az őszi árpáéhoz. Nyirkos, mérsékelten meleg éghajlatot kíván, nehezen viseli el a szélsőségeket. Rendkívül érzékeny a tavaszi fagyokra. Március első felében vetik, július közepén kezdik aratni. A Duna—Tisza köze — elsősorban szélsőséges éghajlata, a légnedvesség alacsony foka, a túl gyorsan érlelő nyári meleg miatt — nem alkalmas a tavaszi árpa termelésére; kivétel a Gödöllői-dombság, továbbá az É-i hegylábi területek. A tavaszi árpa vetésterülete az 1930-as évek óta erősen összezsugorodott, elsősorban az őszi árpa javára. Az 1931—40 közötti évek folyamán az árpaterületeknek országosan 82, a Duna—Tisza közén 74%-a tavaszi vetésű volt, 1955-re azonban országosan 37, a Duna—Tisza közén 39%-ra, 1957-ig pedig 36,5%-ra esett vissza aránya. Jelenleg tájunknak csupán Ny-i, ill. helyenként K-i szegélyén termelik említésre méltó méretekben (35. ábra). Kiemelkedő viszont termelése az ország É-i sörárpa-vidékének DNy-i szegélyén, Aszód környékén. Vetésterülete, eltekintve több kisebb területtől csak az aszódi járásban, továbbá Ráckeve, Kalocsa és Kiskunfélegyháza vidékén haladja meg az országos átlagot. Feltűnően 91
