Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása

20. ábra folytatása

tás alá eső ártéri területekről is. Ez az állapot megfelelt hazánk XVIII. századi szőlőgazdálkodása általános helyzetének: akkori szőlőterületeink zöme az ún. „történelmi borvidékeken”, azaz hegyvidékeink lábánál helyezkedett el. Ennek megfelelően a Duna—Tisza közén és az É-i, hegylábi és dombvidéki területeken volt a legmagasabb az aránya, míg az alföldi területeken — a városok határától eltekintve — éppen, hogy megkezdődött a terjeszkedése.

Hét évtizeddel később — 1855-ben — kiegyenlítettebb volt a Duna— Tisza közének most már 2,3%-át elfoglaló szőlőterület eloszlása, bár a szőlőben leggazdagabb terület továbbra is Vác vidéke maradt; itt egyes községek területén 10—20, sőt 30%-ot is elért a szőlő aránya (20. ábra). Említésre méltó szőlőtermelő körzetek alakultak ki Baja, Szeged, a Három Város környékén, de területi részesedése a Tápió mentén, a Csepel-szigeten, Monor, Kiskunfélegyháza, Kiskőrös, Solt környékén is meghaladta már az országos átlagot. A homokhátság középső, kevésbé lakott részeire még egyáltalán nem jutott el a szőlő, ugyanígy a Kalocsa környéki fűszerpaprikatermelő körzet területére sem.

Az 1895-ös kép magán viseli az országos szőlőgazdálkodás fejlődésében bekövetkezett változások nyomait. A íiloxéra megtizedelte a hegyvidéki szőlőket, ugyanakkor nagy ütemben megindult a filoxérával szemben immunitást tanúsító homoktalajok betelepítése, ami egyúttal a futóhomok megkötésének

64