Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei
kellő mértékben. A századforduló idejére a Duna—Tisza közének egykor felét elfoglaló rétek, legelők már csak negyedére terjedtek ki, ugyanakkor zöldtakarmányt csupán a szántóterület néhány százalékán termeltek. A XX. sz. első harmadában tovább mélyült az állattenyésztés válsága, a rét-, legelőterület most már nemcsak a szántóval, hanem a 90-es évek óta rohamosan fejlődő szőlő- és gyümölcskultúrával szemben is teret vesztett. Az állattartás színvonala, súlya jelenleg is messze elmarad a többi ágazattal szemben. Az ágazatok rangsorának megcserélődési folyamatát kísérő jelenségek egyike az 1 kh-ra eső aranykoronaérték növekedése. Bácskában, a Duna mentén, a Gödöllői-dombságon és a Tápió völgyében a szántó arányának növekedése, a homokvidéken pedig a szőlő térhódítása következtében megindult belterjesedbe mértékét mutatja az aranykoronaértékek változása. A 15. táblázat ugyancsak némi tájékozódást nyújt a fontosabb ágazatoknak az egyes időszakokban kialakult szerepével kapcsolatban. 15. TÁBLÁZAT Néhány mutató a mezőgazdaság szerkezetének változásához Megnevezés 1855 1895 1935 1955 1957 100 főre jutó számosállat (db)............... 47 35 23 26 100 főre jutó szántóterület (kh) .............144 165 122 109 103 100 főre jutó kert -f- szőlőterület (kh)8,7 10,4 13 13,6 13,2 100 főre jutó gyümölcsfa (db).................— 508 521 517 518 A művelésági, vetésterületi megoszlás, valamint a mezőgazdasági ágazatok egymáshoz való viszonya ismeretében az alábbiakban foglalható össze a Duna—Tisza közi mezőgazdaság szerkezeti fejlődése a XVIII. sz. végétől a XX. sz. elejéig. A XVIII. sz. végén a nagyméretű külterjes állattenyésztéshez csak helyi szükségleteket kielégítő növénytermelés csatlakozott. A megművelt területek — a kun kerületek, valamint a Három Város, az ordasi Duna-könyök kivételével — általában mindenütt nagy birtoktestekbe koncentrálódtak. A XIX. sz. folyamán az állattenyésztés — a rét- és legelőterületek térvesztése következtében — fokozatosan átadta vezetőhelyét a növénytermelésnek, s a nagybirtokok területén mérsékelt aprózódási folyamat indult meg, mely fokozódott a század második felében. Ugyancsak a század végén nőtt meg a szerepe a szőlőtermelésnek, mely jelentőségét tekintve most már az állattenyésztés elé került. A XX. sz. első felében a vezető növény- és szőlőtermelési ágazatoktól egyre inkább leszakadt az állattenyésztés, mert az elveszett természetes takarmányterületeket nem pótolta megfelelő mértékű szántóföldi takarmánytermelés. A szántóföldi növénytermelésen belül új vonásként jelentkezett — főleg a hagyományos körzetekben — a zöldség- és főzelékfélék nagyméretű termelése. A szőlőterületeken fellendült a gyümölcstermelés is. 56