Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
IV. fejezet: Asztalos István: A mezőgazdaság gépesítése
В) A GÉPESÍTÉS ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉSE A gépesítés területén jelentős az előrehaladás, de számos feladat vár még megoldásra. Gátolja a gépi munka széleskörű alkalmazását a gépesítés egyoldalúsága, a különböző talajviszonyokkal rendelkező területek sematikus gépellátása. A talaj- és az éghajlati viszonyok ugyanis jelentősen befolyásolják a gépi munkát. Egymástól eltérő gépállományra s részben eltérő művelésre van szükség az erősen kötött vályog, a középkötött vályog, a homok és a szikes talajok helyes, jó és gazdaságos megmunkálásához. Ä különböző területek éghajlati adottságai befolyásolják a talajművelés optimális időszakát, aratásnál a kombájn vagy aratógép használatát, növényápolásnál a kapálási időszak hosszúságát. Ezek a tényezők azonban nemcsak az egyes gépek munkájára, hanem a gépállomány összességére is kihatással vannak, vagyis arra, hogy a természeti viszonyok milyen gépek, és a különböző gépekből mennyinek a beállítását teszik szükségessé. A Duna—Tisza közén a felszabadulás előtt nagyon elmaradott volt a gépesítés. Az 1930-as évek közepén a terület traktorállománya a mainak mindössze 35%-a volt, a munkaképességben azonban még nagyobb volt az elmaradás, mint a számszerűség tekintetében, mert kisebb teljesítőképességű traktorokat használtak. Emellett természetesen alkalmaztak más gépeket, főleg gőzgépeket is. A nagyobb traktorsűrűség inkább a vályogtalajokon alakult ki, a homokon pedig alig lehetett gépet találni. Ez természetesen mutatja azt, hogy a szántóföldi termelés jelentősebb a jó minőségű vályogtalajon, mint a homokon, de mutatja azt is, hogy a nagybirtokok túlnyomó részben a jól termő talajokon terjeszkedtek, ugyanis gépi művelés ebben az időben csak a nagybirtokon volt. A legnagyobb gépsűrűség azonban legtöbb esetben nem a mammutbirtokokhoz kapcsolódott, mert itt a konvenciós cseléd, az emberi munkaerő olcsóbb volt, mint a gép. Legtöbb traktorral rendelkezett a mai solti (61), túrái (56), kiskundorozsmai (44), szentmártonkátai (40), abonyi (40) gépállomási körzetnek megfelelő terület. Már e felsorolásból is kitűnik, hogy Pest megyében a főváros közelében a nagyobb gépsűrűség segítette elő a fejlettebb mezőgazdasági termelést, a nagybirtok nagyobb árutermelését. Legkevésbé volt gépekkel ellátva aJakabszállás, Kiskunmajsa gépállomások körzetének megfelelő terület, ahol mindössze 4, ill. 2 traktor állt a talajművelés szolgálatában. Az 1957-es gépállomány az állami gazdaságok gépparkjával együtt közel háromszorosa (285%) az 1935-ös állománynak. A gépállomások szervezésének azonban nemcsak az az eredménye, hogy könnyebbé, korszerűbbé válik a mezőgazdasági termelés, hogy nagyobb számú gép segíti az ember termelő munkáját, hanem az is, hogy részben megszűnt az egyoldalúság a vályogill. a homokos talajokkal rendelkező területek ellátottságában. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a homoktalajok gépi művelése már megoldódott. Hiányoznak a homoktalajok sajátos igényeinek megfelelő erő- és munkagépek. Az általánosan használatos gépállomány a homokon nem kielégítő. A sűrű gépállomáshálózat mellett sem kielégítő a gépellátottság, annak ellenére, hogy a háború előtti időhöz viszonyítva jelentős a fejlődés. Amíg a harmincas évek közepén átlagosan 1834 kh szántó jutott egy traktorra, addig 1957-ben csak 627 kh, ami azonban még mindig lényegesen rosszabb az orszá-263
