Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
Sertéstenyésztés A termelőszövetkezetekben a sertésállomány 1957-re erősen megcsökkent. Az állatlétszám az 1954-es létszámnak mindössze 60%-a. Legtöbb sertés (70—80%) a Duna—Tisza köze D-i részének (Bács megye) termelőszövetkezeteiben maradt meg, legkevesebb pedig — a monori járás kivételével — a főváros környékén. A sertésállomány azonban nemcsak számszerűen csökkent, hanem visszaesett a tenyésztés jelentősége is. Bizonyítja ezt az összes számosállatból való alacsonyabb részesedése, amely 1957-ben közel 2%-kal kisebb, mint 1954-ben. A belterjesebb gazdálkodás, a jövedelmezőbb állattenyésztés azonban megköveteli az elmaradott sertéstenyésztés fellendítését. Ennek nemcsak az az előnye, hogy a nagyüzemi gazdálkodás keretében a tenyésztés olcsóbb, hanem az is, hogy könnyebb a jó tenyészanyag kiválasztása, az állomány szelektálása és minőségileg jobb egyedek szaporítása. Számos termelőszövetkezetben máris kiváló mangalica, Cornwall, berkshire törzstenyészetek találhatók. A növendékállat-nevelés elég jelentős, a hizlalás azonban elmaradott. Ennek főoka a takarmány, a hizlaláshoz szükséges kukorica hiánya. Termelőszövetkezeteinkben a kukorica vetésterülete és termésátlaga egyaránt kicsi. A gazdaságosság pedig megköveteli, hogy a növendékállat-nevelés mellett nagyobb arányú legyen a hizlalás, tehát a zsírtermelés és a külföldi piacok igényeit kielégítő „bacon” sertés nevelése. A termelőszövetkezetek sertéstenyésztése országosan és a Duna—Tisza közén egyaránt elmaradott. A termelőszövetkezetek sertésállománya lényegesen kisebb arányban (3,2%) részesedik az összállományból, mint területük az összterületből. Természetesen ez megmutatkozik az 1000 kh mezőgazdasági területre számított sertés számosállatsűrűsé gben is. A sűrűség legkisebb a Duna menti árterület középső és a homokhátság Ny-i részén (átlag alatti, nem éri el a 15-öt). Itt a kiterjedt legelőkön legeltetik a sertéseket, de takarmányozásukat alapvetően a takarmánytermelés (főleg szemes) útján kell kielégíteni. A kukorica és általában a kapások vetésterülete azonban csekély, így a rendelkezésre álló takarmánymennyiség igen korlátozott. A tenyésztés, az állomány szaporítása a termelőszövetkezetekben előrehaladottabb, mint bármelyik szektorban. Ezt mutatja az anyaállomány lényegesen nagyobb részesedése (51. táblázat). A sertésállomány egyötöd része koca. A Duna—Tisza köze termelőszövetkezeteiben általában nem ott a legnagyobb a koca részesedése, ahol a sűrűség a legnagyobb, hanem éppen ellenkezőleg, a ritka állományú területeken sok, a nagyobb sűrűségű területeken pedig (kevés kivétellel) kevés az anya. A koca arányának területi megoszlása eléggé változatos. A szikeseken meghaladja a 25%-ot, a homokhátság nagy részén átlag körüli. Ezeken a területeken jelentős az állatok legeltetése, a hizlalás kismérvű, és az állatokat fiatal korban viszik piacra. A Duna—Tisza köze E-i részén, a főváros környékén egyes járások között nagy különbségek fordulnak elő a koca arányában. Az átlagot magasan meghaladja az aszódi, dabasi, monori járásban (23—30%), ugyanakkor mélyen átlag alatti (12—14%) a váci, nagykátai, gödöllői járásban. A Duna—Tisza közi termelőszövetkezeteknek e magas koca részesedése mutatja, hogy jelentős a törzsállomány, tehát a gyors szaporítás lehetősége 230
