Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
A tejtermelés jelentőségének egyik fontos mutatója a tehén szarvasmarhaállományból való részesedése. Az elmúlt évek során kétségtelenül e tekintetben volt legnagyobb a fejlődés. A termelőszövetkezetek tehén- és vemhes üsző aránya (52,6%) meghaladja az országos átlagot. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a tejtermelés már kielégítő, mert a kevés fehérjét tartalmazó takarmányozás következtében a tehenenkénti átlagos tejhozam alacsony. Legmagasabb a tehén aránya — és egyben a tejtermelés — a Duna—Tisza köze É-i részén, a fővárostól К-re (gödöllői, monori, dabasi járás): 60—65%, ami lényegesen meghaladja az országos átlagot is. A tehén e viszonylag magas arányában kétségtelenül szerepet játszik a budapesti nagy felvevő piac mellett az a körülmény, hogy a rét-, legelőterületek igen kicsinyek és az állomány eltartása nagyobbrészt a takarmány termelésen alapszik, tehát kényszerítő szükségszerűség a gazdaságosabb tenyésztés. A tehén magas részesedése említésre méltó a Duna völgyében —a bajai járás kivételével —és a Bácskában is. Itt a szarvasmarhaállománynak mintegy 56—60%-a tehén. Területünk többi részén — a kecskeméti járás kivételével — a tehéntartás kisebb jelentőségű. A termelőszövetkezetek fejlődése helyesebb irányba terelődik, mert a tenyésztésben nagyobb szerepet kap a szarvasmarha. Ez megmutatkozik a teljes állatállomány összetételének arányaiban, a szarvasmarha öszszes számosállatból való részesedésében. Figyelemre méltó, hogy a Duna—Tisza közi termelőszövetkezetekben kedvezőbb az állatállomány összetétele, mint a termelőszövetkezetek országos átlagában (52. táblázat). A szarvasmarha százalékos részesedésének területi megoszlása, ill. az arányok mértéke nagyjából igazodik a gazdasági-, továbbá a talaj- és ebből eredően a termelési adottságokhoz és lehetőségekhez (114. ábra). Legkisebb a szikeseken (40—44%), a Duna—Tisza köze középső Ny-i részén, ahol a sűrűség is a legkisebb, továbbá a homokon, ahol a kiskunhalasi járás kivételével nem éri el az 50%-ot. A Duna—Tisza köze többi részén a szarvasmarha aránya általában meghaladja az 50%-ot, sőt három járásban (gödöllői, váci, ceglédi) az 55%-ot is. Lótenyésztés 1957-re a lóállomány is erősen megcsökkent; az 1954-es állatlétszámnak mindössze 63%-a maradt meg. Lóból is általában azokon a területeken maradt meg a legtöbb, ahol a szarvasmarhából. A lótartás némileg veszített jelentőségéből, ami részben következménye annak, hogy a termelőszövetkezetek vásárolhatnak maguknak traktort. A lótartás visszafejlődése azonban igen lassú folyamat, és az állomány még mindig nagyobb a szükségesnél. Ebben számos tényező játszik szerepet. A gépesítés fejlettsége nem érte még el azt a fokot, hogy a lóállományt a legalacsonyabbra lehessen szorítani. A gépi munka minősége gyakran volt kifogásolható, a munka megkezdése, végzése függött a gépállomás lehetőségeitől, időbeosztásától; számos helyen a nem tagosított szövetkezetekben a kis parcellák nem alkalmasak a gépi művelésre, a szállítás megoldatlan probléma stb. Emellett nem lehet figyelmen kívül hagyni egy szubjektív tényezőt sem, a magyar paraszt lószeretetét. A jelenlegi állomány mellett azonban az igaerő nincs kihasználva, így végeredményben a takarmány egy része improduktíven 15* 227
