Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
A szarvasmarhatenyésztés iránya és jellege azonban az egyéni gazdaságokban sem egyöntetű; a különböző birtokkategóriák között eltérések tapasztalhatók. Legtöbb szarvasmarha az 5—10 kh-as gazdaságokban van, nem mintha ez a birtoknagyság volna tenyésztésére a legkedvezőbb, hanem egyszerűen azért, mert a mezőgazdasági területből ez a birtoknagyság foglal el a legtöbbet; vagyis az egyéni gazdaságoknak kb. egyharmada 5—10 kh-as. A 10 kh-on aluli gazdaságokban inkább a tebéntartás a jellemző. Itt kiemelkedő a tehénarány, ugyanakkor a növendékek aránya kisebb, mint a nagyobb birtokokon. Ez természetes is, mivel a kisgazdaságok nagyobb számú állat takarmányozására képtelenek, és így a tejtermelés kerül előtérbe. Amint növekszik a birtoknagyság, úgy csökken a szarvasmarbaállományból a tehén, viszont emelkedik a borjú, bika, tinó, ökör részesedése. Tehát a nagyobb gazdaságokban a jobb takarmánytermelési és takarmányozási lehetőségek következtében inkább gondolhatnak a tejtermelés mellett a továbbtenyésztésre és a hústermelésre, vagyis az árumarha nevelésére. A szarvasmarhaállomány nagyobb mérvű gyarapodása és minőségi javulása azonban az egyéni gazdálkodás keretei között mindinkább korlátokba ütközik. Fejlődést gátló tényezők a mezőgazdasági politikában az elmúlt években elkövetett hibák megszüntetése után is vannak és lesznek. Többek között ilyen a gazdaságok szétaprózódása. A kicsi gazdaságok eltartóképessége nem bírja el a fejlettebb, gazdaságosabb állattenyésztést, a nagyobbarányú takarmánytermelést. A tenyésztés fejlesztésének legjobb megoldása a kollektív nagyüzemi gazdálkodás megteremtése, ami ugyan 1957-ben még kisméretű, gyakran nem elég erős, de a fejlődés iránya szükségszerűen e felé vezet. Csak a nagyüzem képes a korszerű takarmányozás megvalósítására, a „zöld futószalag” bevezetésére, mellyel tavasztól őszig állandóan friss, fehérjedús zöldtakarmányok állanak az állatok rendelkezésére, a felesleg pedig silónak elkészítve egészíti ki az állatállomány téli takarmányszükségletét. Csak a nagyüzemben lehet megoldani a számszerű növekedés mellett a termékhozamok emelését, az állomány súlygyarapodását. Az átlagsúly elmarad a húsz évvel korábbi átlagtól. Ez a körülmény befolyásolja a hazai fogyasztást és főleg csökkenti az exportot, egybena szarvasmarhatenyésztés gazdaságosságát. A lótenyésztés az országos viszonyokhoz képest is kiemelkedik területünkön. A lovak többsége ugyancsak az egyénileg gazdálkodók birtokában van. A nagyszámú lóállomány rengeteg takarmányt elfogyaszt más haszonállatok elől, és ezzel késlelteti az állattenyésztés általános fellendülését. A Duna—Tisza közi nagymérvű lótartás azonban nemcsak az állattenyésztésre, hanem a mezőgazdasági termelésre is hátrányos, az önköltséget erősen megemeli. Különösen a kisebb gazdaságokban érezhető ennek hatása, ahol egészen szűk térre szorul a takarmány termelés. Emellett a ló igaerejét sem lehet teljesen kihasználni. Mégis e gazdaságokban is arra törekszenek, hogy saját lovuk legyen, a mezőgazdasági munkákat saját igaerővel végezzék el. Ez a körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy igen magas a lósűrűség. Legtöbb ló, az állománynak kb. egyharmada — hasonlóan a szarvasmarhához — az 5—10 kh-as gazdaságokban található. A lóállomány összetételében is némi eltérés tapasztalható a kisebb és a nagyobb gazdaságok között. A kisebb földterülettel rendelkező gazdaságokban (nagyjából 8—10 kh-ig) alacsonyabb a kanca és a csikó részesedése, tehát nem annyira a lótenyésztés, mint inkább a lótartás a jellemző. Gyakori jelenség, hogy saját nevelés helyett vásárolják a lovakat. A nagyobb gazdaságok 223
