Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)

I. fejezet: Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdaságának természeti és társadalmi feltételei

ben, de sokszor megtizedelik a tavaszi vetéseket is. A hótakaró utolsó napja 111. 1, a dombvidéken III. 15. A növényi csírázáshoz szükséges talajhőmérséklet általában április elejétől biztosított; D-en valamivel előbb, É-on később. Gondot okoznak a heves szelek, amelyek részben a homok hurcolásával, a homokveréssel, részben a párolgás gyorsításával idéznek elő kárt. Tavasszal zajlik le az évi párolgás 31%-a.

Nyár. Ebben az időszakban hull le a csapadék 30%-a, de ugyanerre az időre esik az évi párolgás 43%-a. A csapadék eloszlása egyenlőtlen, zöme júniusban hull le, míg július és augusztus gyakran aszályos. Ez a körülmény, súlyosbítva a homoktalajok rossz vízgazdálkodási képességével, igen bizonytalanná teszi a Duna—Tisza közén a kapások, valamint a másodvetések termelését. Ugyanakkor a borulásmentes ég, a napfényes órák nagy száma különleges előnyöket biztosít a szőlők, gyümölcsök termelésének.

A nyári hónapok folyamán is fellép még a homokverés veszélye, de komolyabb kárt szokott okozni a jégverés, különösen júniusban.

Ősz. Az őszi csapadék körülbelül azonos mennyiségű a tavaszival, az évi összeg 26%-a, a párolgás azonban már jóval kisebb, az évinek csupán 19%-a. Októberben indul meg a talajok víztárolása, amely az Alföldön márciusig tart. November 20—28 között hull le az első hó, az első fagyos napok azonban É-on már átlagosan X. 10. után, D-en X. 25—31. között jelentkeznek. Ősszel köszönt be a téli félévet jellemző magasabb légnyomás; ez kedvező esetben derült, napfényes októbert jelent, ami különösen a szőlőtermelést befolyásolja jótékonyan. Ősszel, a gazdasági növények betakarítása után a szelek ismét komoly veszélyt jelentenek a kötetlenebb homokterületeken, ha a föld hosszabb ideig növényzet nélkül marad.

Tél. A téli évszakra jut az évi csapadékösszeg 17%-a, amely nagyobbrészt hó formájában hull le. A homoktalajok nem képesek tárolni a téli nedvességet, de a szikes területeken vagy a laposokban meggyűlik a téli csapadék, amely olvadás után — a vízzáró talajrétegek felszínközeli elhelyezkedése miatt — nem tud leszivárogni, s fokozza a belvízveszélyt. Télen a párolgás is minimálisra csökken, az évinek mindössze 6—7%-a. A fagyos napok száma 90—110 között változik D—É-i irányban. A hótakaró első napja a Ráckeve—Nagykáta vonaltól É-ra XII. 15, innen Baja szélességéig XII. 18, délebbre és a Kalocsa— Baja közötti dunamenti sávon XII. 20. A hótakaró átlagos vastagsága általában 6—7 cm. Legvastagabb és legtartósabb a hótakaró januárban. A tél folyamán 30—40 hótakarós nap van; É felé nő a számuk.

5. A Duna—Tisza köze vízrajza szegényes. Az ország két nagy folyója által övezett terület három különböző vízgyűjtőterületre oszlik: a Ny-i a Duna, az ÉK-i és a DK-i a Tisza felé csapolódik le. A fővízválasztó közelebb fut a Dunához, mint a Tiszához. A két irányba lefolyó, egészen kisszámú és jelentéktelen vízfolyások közül a Duna felé folyók meredekebben, a Tisza felé igyekvők enyhébb lejtővel esnek.

A Duna egykori medreinek emlékeként sok mocsaras, lapos mélyedés, levetélt morotva, pusztuló holtág van a Duna—Tisza közén. Ezek a laposok, fokok, erek, turjánok, örjegek lassan teljesen feltöltődnek, eltűnnek, táplálójuk ma már inkább csak a csapadék.

Jelentős területet foglalnak el a Duna—Tisza közén a szikes tavak. Egy részük időszakosan telik meg vízzel, s nyáron részben vagy egészen kiszárad, más részük állandó vizű, vizük azonban a magas sótartalom miatt öntözés céljaira nem vehető igénybe.

2*

19