Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
-50 50 -69 70 -89 90 -109 ПО -139 190-169 170-102. ábra folytatása 1000 kh mezőgazdasági területre jutó szarvasmarha számosállat Legszembetűnőbb a csökkenés a homokhátságon, a Duna—Tisza köze középső részén, nagyjából Kecskeméttől Jánoshalmáig, Kiskőrös környékének kivételével (102. ábra). E számszerű visszaesést főleg két dolog indokolja. Egyrészt a rideg állattartás (igás ökör-, tinótenyésztés) a gépesítés és lótenyésztés fejlődésével sokat veszített jelentőségéből, másrészt a homokon a legnehezebb a kellő mennyiségű és minőségű takarmány megtermelése, amely nélkül belterjesebb állattenyésztést folytatni nem lehet. Erősen megfogyatkozott az állomány a szikes területeken is (Kunszentmiklós és környéke), ahol a takarmánytermelés szintén elmaradott, és a juh kiszorította a szarvasmarhát. Kisebb lett a létszám a főváros környéki községek nagyobb részében is. Itt azonban ez már a szarvasmarhatenyésztés színvonalának a visszaesését jelenti, mert amíg a Duna—Tisza köze nagy részén (kevés község kivételével) az állomány számszerűen csökkent ugyan, de a gazdaságosabb piros tarka meghonosításával a minőségi színvonal emelkedett, a főváros környékén már a század elejére a jól tejelő fajta uralkodott, tehát ennek csökkenésével a tejtermelés is visszaesett. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a lefejő tehenészet következményeként a meglevő állomány egy része is nem a továbbtenyésztés, hanem a jól tejelő egyedek összevásárlásának az eredménye. 12* 179
