Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
80%-ot. A rideg gulyáknak a szikes legelőkre kiszorulását bizonyítja az a tény, hogy a magyar fajta Kunszentmiklós környékén is meghaladta a 60%-ot. A Duna—Tisza köze többi részén ez az arány nagymértékben a piros tarka javára tolódik el. A főváros körül elhelyezkedő települések többségében alig néhány százalék a magyar fajta részesedése. A számszerű állomány is kicsi. A fajtamegoszlásban 1935-re gyökeres változás következettbe (100. ábra). Különösen nagy volt a fejlődés az elmúlt két és fél évtized alatt a homokhátságnak azon a részein (kiskőrösi járás, Kiskunhalas környéke), ahol előzőleg még a magyar fajtáé volt a vezető szerep. Ebben az időben az összállományból a magyar szürke már csak 18—20%-kal részesedik. A rideg marha nevelés kiszorult a Kunszentmiklós környéki szikesekről is. Legkisebb ütemű volt a fejlődés a kalocsai és dunavecsei járásban, ahol még mindig 20—40% között mozgott a magyar fajta aránya, míg az összes többi járásban 10% alá süllyedt. A fejlődés iránya az elmúlt négy évtized alatt világosan tükröződik. A sok hasznos tulajdonsággal rendelkező magyar fajta negatív tulajdonságai miatt — lassúbb fejlődésű, kisebb testtömegű, gyenge tejelő — nagymérékben visszaszorult, és átadta helyét a nagyobb testű, jól tejelő piros tarka fajtának. A magyar alföldi szürke marha kiváló erőtermelő. Minden időszakban jól igázható. Munkaképessége felülmúlja bármelyik külföldi eredetű fajtáét. Szervezetének szilárdsága, igénytelensége és szívóssága a rideg — külterjes — tenyésztésnek igen jól megfelelt. Kiváló ökreinek edzettsége, szívóssága, ellenállóképessége ennek a tartásnak köszönhető. E jó tulajdonságai miatt keresett igásanyag volt, nemcsak külföldre szállították, hanem a már belterjesebb állattenyésztésre áttért országrészekbe is. így a dunántúli nagybirtokok is jórészt az Alföldön, a Duna—Tisza közén nevelték, neveltették, vagy vásárolták az igás ökröket. Az istállózó szarvasmarhatenyésztésre, tehát a tej és hús termelésére való áttéréssel és főleg a gépesítés fejlődésével mindinkább háttérbe szorult a szarvasmarhának, mint igaerőnek a szerepe. b) Az ivar szerinti megoszlás alakulása A szarvasmarhának mint igaerőnek visszaszorulása világosan tükröződik a tinó és ökör számának 40 év alatt végbement csökkenéséből. Amíg 1895-ben a Duna—Tisza köze nagy részén aránya 30% fölötti, sőt sok községben eléri vagy meg is haladja az 50%-ot, 1935-ben már csak néhány helységben emelkedik részesedése 30% fölé. A főváros közelebbi környékén, a dunai árterület D-i és a Bácskai-lösztábla nagyobb részén már 1895-ben is alacsony (0—20%) volt a tinó és ökör részesedése (101. ábra). Az első esetben ezt indokolta a főváros közelsége, annak igényei és piaca, a D-i területeken pedig az igen jó minőségű talajok sokkal nagyobb mértékben kerültek a belterjesebb — szántóföldi — művelés alá, és ez természetesen fokozta az istállózó szarvasmarhatenyésztés fejlődését, mert a drágább szántóföldi takarmány termesztés nagyobb jövedelem bevételét is szükségessé tette. A kevésbé gazdaságos tinó- és ökörnevelés fokozatosan hanyatlott, most már szélesebb körben, Pest környékén és a D-i 176
