Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
dunavecseiben pedig meg is haladja a juh keményítőértékigénye az összesnek a 10%-át. Az emészthető fehérjeszükséglet %-os megoszlásában az előbbivel szemben némi eltérés tapasztalható. A Duna—Tisza köze átlagában legmagasabb a fehérjeigénye a sertésnek (35%), utána következik csak a szarvasmarha (32%), a ló (26%) és végül a juh (7%) (98. ábra). A sertés fehérjeszükséglete a járások kétharmadában meghaladja a szarvasmarháét, különösen magasan fölötte áll a csongrádi, bácsalmási, kiskunhalasi és ráckevei járásban. Csak néhány járásban (dabasi, nagykátai, kalocsai) több a szarvasmarha fehérjeigénye a sertésénél. A ló az összes fehérjéből való részesedés alapján már nem játszik olyan előkelő szerepet, mint a keményítő esetében. Igénye egyedül a kalocsai járásban haladja meg minimálisan a szarvasmarháét, sertését egyaránt ; mindháromnak eléggé kiegyenlített, 30% körüli az igénye. Ezen kívül a ló szükséglete a szarvasmarháé fölé a dunavecsei járásban emelkedik, a többi helyen azoké alatt marad. A juh fehérjeszükségletének arányai nagyjából megegyeznek a keményítőigény arányaival, csak valamivel magasabb %-os részesedéssel. A helyes takarmányozáshoz, ill. az állattenyésztés helyes szerkezetének kialakításához azonban nem elegendő csak az egyes állatfajok tápértékszükségletének az ismerete, hanem az is fontos, hogy az állat milyen takarmányból igényeli, vagyis az eltartásához, termeléséhez mennyi abrak, szálas- és lédús takarmányt kell megtermelni. A meglevő állatállomány meghatározza, hogy milyen takarmányokat és melyik takarmányféléből kell a legtöbbet termelni, ill. a takarmánytermelési adottságoknak, lehetőségeknek megfelelően az állattenyésztésnek melyik ágát lehet és kell inkább kifejleszteni. Az egyes állatfajok teljes takarmányszükségletének kielégítése a különböző takarmányokból más-más arányban történik. Legkisebb az abraktakarmány igénye a szarvasmarhának — ezen belül is a tehénnek — és a juhnak (20% alatt); a ló táplálékának már közel fele, a sertésének pedig több mint háromnegyede szemes. A szálastakarmány igény az előbbinek csaknem fordítottja. Legtöbb szálast fogyaszt a juh (takarmányszükségletének kb. háromnegyed része), majd a szarvasmarha (60—70% között), ezután következik a ló és végül a sertés. A lédús takarmányok jelentősebb fogyasztója a szarvasmarha, a többi három állatfaj nagyjából egyenlő százalékarányban (8—10%) igényli (99. ábra). A takarmánytermelés szerkezete nem mindig felel meg az állattenyésztés szerkezetének. A legtöbb keményítőértéket természetesen a szemestakarmányok adják, de már a szálasok keményítőérték részesedése nem mindig ott a legmagasabb, ahol a szarvasmarhaállomány igénye is a legmagasabb. Az állatállomány összetétele és a takarmánytermelés között az összhang leginkább a dabasi járásban van meg, habár a szükséges takarmánymennyiség nincs meg. E járás állattenyésztésében a szarvasmarhatenyésztés, takarmánytermelésében pedig a szálasok termesztése emelkedik ki, tehát magas a szálasok által termelt keményítőérték-részesedés. Ugyanakkor a sertés igénye kicsiny, így nem gátló tényező a szemesek kisebb arányú tápértékmennyisége. Hasonló a helyzet a nagykátai járásban. A teljes tápértékmennyiségből a szemesek itt még kisebb arányban részesednek, kevesebb ugyan a szálas is, a rét és a legelő viszont — elsősorban a jó minőség miatt — kiemelkedő értéket képvisel. Minden lehetőség megvan tehát az egészséges legeltető állattenyésztésre, tejtermelő szarvasmarhatenyésztésre. Ide sorolható a ráckevei járás is 168
