Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
III. fejezet: Asztalos István: Az állattenyésztés fejlődése és jelenlegi helyzete
A rétek, legelők megjavításának lehetőségeivel már nagyon sokan foglalkoztak, de gyakorlatilag mind ez ideig keveset tettünk. Mindez gátolja állattenyésztésünk színvonalának emelését s nagy értékek elvesztését jelenti a népgazdaság számára. 3. TAKARMÁNYMÉRLEG A Duna—-Tisza köze állattenyésztése fejlődésének — mint már ismeretes — legfőbb akadálya a szűk takarmánybázis, a takarmány-, elsősorban a fehérjehiány. Természetesen ez a homokhátságon mutatkozik meg a legjobban. A rossz termelési adottságok és lehetőségek miatt itt a legkevesebb az 1 kh-on termelhető keményítő és emészthető fehérje. A takarmány mérleg helyes és teljes elkészítése azonban igen nehéz. Egyrészt sok takarmánynövény termésátlaga, vagyis a megtermelt mennyiség nem ismeretes; ugyancsak nem mérhető fel kellően, hogy mekkora takarmánymennyiséget szolgáltatnak a másodvetések, mennyi a köztes tök, a burgonyából mennyi kerül takarmányozásra, mekkora a kukoricaszár, takarmányszalma felhasználása, a siló mennyisége, összetétele stb. Éppen ezért az alábbi értékelés inkább csak tájékoztató jellegű, de megközelítő képet mégiscsak mutat, mivel a legfontosabb takarmánynövényekre — kukorica, árpa, zab, takarmányrépa, csalamádé, lucerna, vöröshere, baltacím, zabosbükköny és egyéb szálas — támaszkodik. Másrészt pedig a számosállatra számított tápértékszükséglet sem mutat hű képet, mert ezt csak az állatállomány kor és ivar szerinti megoszlása, hasznosítási iránya adná meg. Az alábbiak tehát csak tájékozódást nyújtanak, teljesség nélkül. A már felsorolt körülmények következtében a takarmányellátottság jobb, mint ami az ismertetésből kitűnik, de különösen a jó minőségű takarmányokból tükröződik a jelentős tápértékhiány. A Duna—Tisza közén termelt összes takarmány keményítőértékének több mint felét (60%-át) a szemestakarmányok adják, ezek közül is elsősorban a kukorica. Ezután következik a rétek-legelők takarmánymennyisége, mely az összes keményítőértéknek 22%-a, majd a szántóföldi szálasok 14%-kal, a lédúsak pedig 4%-kal részesednek. A Duna—Tisza közének ezen átlagos százalékos megoszlása mellett egyes járásokban lényeges eltérések tapasztalhatók, amelyek rávilágítanak a takarmánytermelés összetételére is (93. ábra). A takarmánytermelósben a szemesek termelése legjelentősebb az aszódi, ceglédi, monori, bajai, bácsalmási, kiskunfélegyházi járásban, ahol az összes keményítőértéknek több mint 65%-át a szemestakarmányok adják, a réteklegelők és a szálasok pedig 10—20% között részesednek, a szálasok némileg magasabb arányban, mint a rétek-legelők. Eltérés azonban itt is tapasztalható, amely legjobban a kiskunfélegyházi járásban tűnik ki, ahol a szálasok keményítőértéke nem éri el a 10%-ot sem, míg a réteké, legelőké 19%, az aszódi járásban viszont a szálasok keményítőértéke a magasabb. Az összes keményítőértékből a szemesek legkisebb arányban a nagykátai, ráckevei, kiskunhalasi, dunavecsei és kiskőrösi járásban részesülnek (kb. 55%). Ezekben a járásokban — kivéve a dunavecseit, ahol magas a szálasok keményítőértéke — kiemelkedő a rétek-legelők keményítőérték aránya. A lédús takarmányok az összes keményítőértéknek csak igen kicsiny százalékát adják, és viszonylag magasabb részesedéssel — 4—7% — csak a homokhátsági járások emelkednek ki. i 1 Duna—Tisza köze 161
