Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
II. fejezet: Sárfalvi Béla: A növénytermelés jelenlegi területi eloszlása
pedig 1,2%-ra ugrott fel. 1957-ig 0,9%-ra esett vissza, de azóta ismét emelkedik. Jelenleg a cukorrépa országos vetésterületének 8—9%-a terül el itt, szemben a harmincas évek 7,5%-ával. A gyors terjeszkedés egyre újabb területek bevonásával járt, sok esetben olyan helyeken is, ahol a talajadottságok egyáltalán nem voltak megfelelőek. A vetésterületek természetesen — részben a feldolgozó üzemek közelsége, részben az azokkal fennálló aránylag jó vasúti összeköttetés, továbbá a megfelelő talajviszonyok alapján — elsősorban a már hagyományos cukorrépavidéknek tekinthető ceglédi (korábban abonyi), dunavecsei járások területén, valamint a D-i bácskai szegélyen nőttek meg (42. ábra). A felszabadulás óta eltelt évtized során nemcsak a vetésterület földrajzi megoszlásában állott be módosulás, hanem teljesen megváltozott a cukorrépát termelő birtokkategóriák aránya is. A felszabadulás előtt a Duna—Tisza közén a cukorrépa vetésterületének mintegy 80%-a a közép- és nagybirtokokra esett, eltekintve a Bácskától, ahol a harmincas években is a kistermelők részesedése volt nagyobb. Ma nagyjából fordított az arány: a cukorrépa vetésterületének kétharmada kisbirtokokra jut, s csak egyharmada a szocialista nagyüzemekre. A nagyüzemi termelés arányának csökkenése azt eredményezte, hogy a vetésterület növekedése —- különösen kezdetben — nem járt együtt a termésmennyiség megfelelő emelkedésével, a kis gazdaságok termésátlagai ugyanis nem érik el a nagyüzemi átlagokat. Ma a Duna—Tisza közén három kiterjedt folton folytatnak jelentősebb cukorrépatermelést: a Tápió vidékén, a Duna mentén Dunavecse és Dunapataj között, valamint D-en, a Bácskai-lösztáblán. Ezeken a területeken a cukorrépa vetésterületi aránya a 2%-os országos átlag körül, helyenként pedig felette mozog. Másutt — egy-egy többet termelő község elszigetelt területétől eltekintve — a nem homoktalajokon a szántónak kb. 1%-án, a homokos területeken pedig még 0,5%-án sem termelik. Budapest körül és a homokhátságon számos község területén egyáltalán nem foglalkoznak a cukorrépa termelésével. A Bácskában, a nagykátai és a gödöllői járások területén általában meghaladja a termésátlag az országos szintet. Cegléd, Kecskemét környékén, továbbá a Duna menti területeken valamivel alacsonyabbak az átlagok, de elérik az országost. Az 1930-as években a legmagasabb terméseket a nagykátai járás adta (130 q), sorrendben a bácsalmási (120 q), a kalocsai járás (101 q) következett. A legalacsonyabb átlag a kiskőrösi járásban volt (78 q) (43. ábra). A cukorrépa termesztésének s ezen keresztül részben az egész mezőgazdaságnak a belterjessége, okszerűsége feltétlenül lemérhető azon a körülményen is, hogy a termelő gazdaság milyen mértékben él a cukorrépa termelésével járó előnyös adottságok kihasználásával. A három melléktermék (szárított szelet, nedves szelet, melasz) közül a legkönnyebben, legsokoldalúbban hasznosítható, legegyszerűbben szállítható a szárított szelet. Előnyös tulajdonságai miatt ez iránt mutatkozik mindenütt a legnagyobb érdeklődés. A cukorrépát termelő községeknek csaknem kétharmada 100%-osan igénybe veszi a szárított szelet járandóságot. A másik mellékterméknek, a nedves szeletnek szállíthatósága nagyon korlátozott, mert gyorsan romló. Éppen ezért a termelők csak a cukorgyárak közvetlen környékén, valamint a gyárakkal megfelelő közlekedési összeköt hetesben álló területeken vették igénybe. Majdnem hasonló a helyzet a melasz esetében is, amelynek szállítása viszont halmazállapota miatt okoz nehézségeket. Sajnálatos, 107
