Asztalos István - Sárfalvi Béla: A Duna-Tisza köze mezőgazdasági földrajza - Földrajzi monográfiák 4. (Budapest, 1960)
Sárfalvi Béla: Bevezetés
nyomán új honfoglalók jelentek meg a felosztott nagybirtokokon, és új tanyák ezrei vertek gyökeret a homokon. Ma ismét mélyreható változások érlelődnek a Duna—Tisza közén. Az országban egyebütt már megmozdult a falu társadalma, és egész országrészek parasztsága lépett a szocialista mezőgazdaság útjára. Ennek a nagy átalakulásnak a hullámai eddig éppen csak elérték a homoki szőlőbirtokocskák világát. Ám napról napra világosabban látja a homoki tanyák népe is, hogy sorsa javulásának, a további anyagi és kulturális fejlődésnek, a gazdálkodás színvonala emelésének egyetlen záloga a szocialista nagyüzem megteremtése. Gazdaságföldrajzi feldolgozásunk célja az évszázada tartó nagyszerű mezőgazdasági fejlődés, a táj természeti adottságait fokozatosan felhasználó társadalmi tevékenység fontosabb határköveinek megállapítása, a mezőgazdasági sajátosságok kialakításában szerepet játszó adottságok, tényezők feltárása, értékelése, végül a jellegzetesebb termelési körzetek elhatárolása. Az alapvető természeti és társadalmi tényezők szerepének lemérését, a fontosabb összefüggések feltárását megkísérelve, munkánk segítséget kíván nyújtani a Duna— Tisza köze további fejlesztési lehetőségeinek felismeréséhez, a fejlesztési irányelvek kidolgozásához. * Duna—Tisza köze alatt a közhasználatban — minden részletekbe menő elhatárolás nélkül — a két névadó folyó közét kitöltő területet értik, míg morfológiailag csupán az árterek között húzódó hátságra, talajtani munkákban pedig Vác—Szolnok—Szeged—Baja négyszögekre korlátozódik. A jelen feldolgozás tárgya a két folyó közét ténylegesen kitöltő terület, azaz a viszonylag homogén középső homokhátság mellett a Duna és a Tisza csatlakozó ártere, a Bácskai-lösztábla, valamint a Gödöllői-dombság. Utóbbi morfológiailag, talajtanilag, de gazdaságföldrajzilag is átmeneti vonásokat mutat a hátság és az Északi-középhegység peremvidéke között. A Duna—Tisza köze közigazgatásilag sohasem volt egységes. A XVIII. század végén — eddig nyúltunk vissza történelmi áttekintésünkben—a Duna— Tisza közi területek Pest-Pilis-Solt, Csongrád, Bács-Bodrog vármegyék, valamint az elsőként említett megye kerületéből kihasított szabad kun kerület között oszlottak meg. 1876-ban a kun területek beolvadtak Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyébe. A XIX. század közepétől 1951-ig Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyéhez tartozott a folyóköz legnagyobb — É-i — része, D-i területén pedig Bács- Bodrog és Csongrád megye osztozott. 1950-ben a megyerendezés alkalmával Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye É-i része Pest megye néven, D-i része — a korábbi Bács-Bodroggal egyesítve —Bács-Kiskun megye néven alakult új közigazgatási egységgé, míg a csongrádi területek változatlanok maradtak. Az elmúlt két évszázad során természetesen nemcsak a megyehatárok, hanem a kisebb közigazgatási egységek, a járások és községek száma, területe is többször változott. 1789-ben a már közölt módon körülhatárolt területünkön a járások száma 19, az önálló települések száma pedig 178 volt. 1855-ben 20-ra ill. 184-re, 1895-ben 16-raill. 195-re, 1935-ben pedig 20-ra ill. 226-ra módosult a járások ill. az önálló települések száma. A felszabadulás után számos nagyobb tanyaközpont és más — egy-két nagyhatárú városhoz (Kecskeméthez, Szegedhez, Kiskunhalashoz stb.) tartozó — fejlettebb külterületi tömörülés önállósult. E községalakulások eredményeképpen 1956-ig 297-re emelkedett 8
