Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

III. fejezet

előbb csak kerti növények voltak, p.o. a len, kender, káposzta, most már a földmívelés tárgyai is lettek, és oly mennyiségben termeltettek, hogy kerti növényeknek jelezhetők többé nem igen voltak már. A komló mívelése azonban - noha szintén terjedelmesebb helyet vett igénybe - mégis annyi gondviselést kívánt, hogy a kertészet köréből kizárható nem volt. Az akkori házi kertészet tulajdonképi tárgyai tehát főleg a hüvelyes vetemények vagyis u.n „legumen”-ek, a közönséges dinnyék, a répák, a retkek, a sáfrány stb.; valamint az orvosi czélokra mívelt növények voltak. De felemlíthetők itt azonkívül egyes, a csemege-zöldséghez tartozó fajok is; így a spárga, a vöröshéju u.n. bécsi retek, különféle nemesített sárgadinnyék, a mogyoró hagyma (cepa Ascalonica), az articsóka, a kétszer érő borsó stb.

III. A díszkertek iránti általánosabb hajlam nálunk a renaissance szellemével honosult meg; s minthogy ez közvetlenül Olaszországból terjedt át hazánkba, a királyaink és főuraink székváraival keletkezett díszkertek is kiválólag az olasz ízlésnek feleltek meg. Díszkertészetre tehát - a szónak határozottabb értelemben - először az Anjou királyok korában találunk, s ez valóságos fényre Zsigmond és Mátyás királyok alatt fejlődött.

Első helyen a visegrádi királyi várlak díszkenje említendő, melyet kétség kívül Robert Károly a kertészet iránti nagy előszeretettel és királyi fénynyel rendezett be. Az itteni virágok nyújtottak módot Erzsébet királynénak is az utána világhírű pipere- és illatvíz készítésére, mely

94