Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

XII. fejezet

szokásos művelés módnál tehát válfajokról s azoknak rendezéséről és leírásáról szó sem lehet, mert nem léteznek, helyűkbe a korcsok örökös változása lép, - egy véget nem érő metamorphosis és chaos. Midőn dinnyészetem első éveiben akárkitől nagyradicsért magvait elfogadtam s elvetettem, nem egyszer csudálkozva tapasztaltam, mikép szintazon a plántán sima, reczés és cantalup dinynyék, fehér, zöld és sárga hússal termettek. Lehet-e kérdem ily zűrzavart rendszerbe foglalni, osztályozni és leírni?

És mindamellett füvészek és dinnyészek e nehéz tőkébe beléeresztették fejszéiket, feladatukban feltűnő egyetértéssel járván el: a sárgadinnyéket reczésekre (meló vulgaris, melon maraichers, Netzmelone), cantalupokra (m. cantalup) és keletiekre (m. orientalis, persicus seu inodorus) osztályozván. Abban azonban a dinnyészek elválnak a füvészektől, hogy a dinnyészek ezen osztályokban csak egy válfajnak különböző családjait látják (így Jacquin, Noisette, Katona Dienes stb.); a füvész Roemer pedig (1. Familiar um natúr alium regni vegetabilis synopses monographice. Vimariae 1846) a reczés, cantalup és keleti dinnyéket, mint külön fajokat (species) sorozza rendszerébe. Ez dinnyésznek soha eszeágában sem jövend, s maga a természetbúvár Okén is ez osztályozásban csak az egy cucumis melónak különböző osztályú válfajait látja.

Részemről az utolsó két évben a keleti dinnyék kiterjedt szemléletéhez jutván, a fehérintett osztályozást helyesnek

376