Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VIII. fejezet

ideig, hogy jobban meg-érjék a’ magva, és két felől elmetszik a chúcsát. Azt írja Plinius, hogy nyersen, és frissen meg-tarthatni uyig-is az uborkát, ha árnyékba vermet ásnak, és fövent hánnak belé, s-arra rakják az nyers uborkát: az-után száraz szénával bé-födik, és bőven földet hánnak reá. Az uborkát leg-alább minden két hétben, vagy egy héten le-szedgyék, akár mennyszer akarják.

Ezt a’ gyümölchöt, nem igen egészségesnek tartyák a’ Doctorok: mert az ő nedvességek, kiváltképpen ha sokat esznek benne, meg-vesztegetik az ereket emberbe, kibül nehezen gyógyulandó gyuitován hideg-lélések származnak. Mindazonáltal, ha a’ magvát meg-főzik, s-meg-iszszák a’ levét, a’ meg-rekedett vizelletét embernek ki-űzi. Az belső hévségét a’ vesének meg-hűvösiti. A’ hideglelésben, az fölöttébb-való gyuladást, hévségét, és szomjúságot meg-enyhíti.

A’ ki azt akarja, hogy az földi bolhák ne árcsanak az uborkának, gyukjon fekete gyopárt környös-körül az uborka gyökere-körül. A’ ki mag-nélkül kévánna uborkát, vagy tököt nevelni: az, mikor az uborkának szára megnőlt, csinállyon egy vermet melléje, és bújtassa-el mint az szőlő-veszőt, úgy hogy csak a’ hegye állyon-ki az földbül, és hadgya megént nőlni; ha jól meg-nőlt, bújtassa megént úgy el, a’ mint az-előtt. Ezt harmadszor chelekedgye, és ha megént meg-nől, metéllye mind le a’ mi az földön vagyon, az első gyökerérűl, az másodikrúl-is, és