Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VI. fejezet

muskotály-dinnyét, a sárga és zöld czapa-dinnyét, a kiválóan jó őrvári dinnyét, a cserhéjú dinnyéket, aztán a telelődinnyét, meg a tök-dinnyét. A görögdinnye-fajok közül a XVI. század közepéig a sárgabélű volt elterjedve. A veresbélű görögdinnye csak a XVI. század közepén terjed el nálunk. (Kastellánffy Péter 1566-ban a maga majorságából küld Batthyány Boldizsárnak veresbélű görögdinnyét.)

A kiváló dinnyét a mieink igen nagyrabecsülték. Száz és száz XVI. századi levelünk írója kér, vagy küld dinnyemagot. Hogy nagy értéknek tartották a jó dinnyemagot, mondanunk sem kell. Hiszen a háborús veszedelem idején, mikor futni kellett, értékes dolgaik között a dinnyemagot is magukkal vitték. Batthyány Ferenczné például 1567-ben Nádasdynétól kért jó dinnyemagot. „Az mi kertészünk - írja - az mit gyűjtött volt, az futáskor elvesztette, semminemű dinnyemagunk nincsen.”

A XVI. században dinnyés gazdasszonyáinknak az volt a főtörekvésük, hogy jó dinnyét vessenek s minél előbb érésre hozzák. Többnyire hat-hét éves magot vetettek nyugodt pázsitföldbe, melyet jó porhanyós trágyával zsirosítottak. Nem lévén ismeretes még az üvegház, nem kicsiny gondot adott a korai vetés megvédése. Hiszen a fagy és a hóharmat mindenap megvehette a gyenge palántákat. A korai dinnyevetést tehát folyton takargatni és melengetni kellett...

A régi magyar gazdasszonyok nagy dicsősége, hogy üvegházak nélkül már június és július hónapokban érett dinnyével szolgálhattak. Nádasdy Tamásné például 1546.

215