Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VI. fejezet

jeit megújítja és megnagyobbíttatja. A hatalmas uralkodó kedvére hozathatott volna Európa bármely országából gyümölcsfákat, de nem tette. Nemes gyümölcsfajokat akart, tehát magyarországi oltványokat kéretett. Verancsics érseket bízta meg ezek összeszedésével. A császár Verancsicshoz bocsátott levelében a gyümölcsfákat a magyar nevükön is megnevezi. A többi között például kétféle cseresznyeoltványt kért: nagyszemű pirosat és nagyszemű feketét. Ez utóbbit - írja a császár - öregszemű fekete cseresznyének is hívják. Ez a fajta cseresznye - úgymond a császár - nagy bőséggel vagyon ölyveden; ezért fekete ölyvedi cseresznyének is hívják.

Küldjétek ezeken kívül - írja a császár - zöld igen hosszú szilvát, melyet a magyarok Kathálán szilvának mondanak; továbbá tyúktojás nagyságú, fekete és fehér lószilvát, valamint egyéb finom oltoványt.

Végül a császár arra kéri Verancsicsot, hogy nagy gonddal csomagoltassa a csemetéket; minden fára czédulát tétessen s az illető gyümölcsfaj nevét reáírassa. (1573. márc. 18.)

A magyar gyümölcs ilyen módon a külföldön évről évre ismeretesebb lett. Nemcsak az örökös tartományokban, de a Németbirodalomban is szájról szájra járt a magyar gyümölcs híre. Az udvar - amint tudjuk - hol ide, hol oda utazott. A birodalmi gyűlések is sokszor jó ideig távol tartották. De bárhol tartott is szállást az udvar, a mieink fölkeresték a jó magyar gyümölcscsel. Ennek a hiányát külföldön csak azok a magyarok érezték, a kik az udvart

200