Surányi Dezső (szerk.): A szenvedelmes kertész rácsudálkozásai. Dokumentumok a magyar kertkultúra történetéhez - Magyar Hírmondó (Budapest, 1982)

VI. fejezet

bizonyos dolog, hogy a magyar uraktól sem vonta meg jóindulatát. A ki tehát kért, bizonyosan kapott is tőle. De valószínű, hogy ilyen nem akadt. Batthyány levelezése között ugyanis sem tulipánt kérő sem köszönő levelet nem találtunk. Nem valami feltűnő jelenség ez. Hiszen a mieink - ha még nem volt nekik - a hazai törököktől könnyen szerezhettek s bizonyára szereztek is tulipánt. Ha ez nem így lett volna, Pogrányi Benedek sem küldhetett volna a Batthyányoknak drinápolyi dinnyemagot és ezüstszínű török virágmagot. Ungnad Dávid sem kaphatott volna a budai basától virággyökereket.

Az 1593. évben kitört hosszú háború tizenhat éven át tömérdek kertünket pusztává tette. A hadakozás és a vele járó izgalmak teljesen elfogták az embereket s bizony nem igen jutott eszükbe a kertjeikről s virágjaikról írogatni. A mint azonban békességesebb idők következtek, a régi kertészkedési kedv újra éledni kezdett. S bár azt a fokot sohasem érte el többé, a melyen a XVI. században állott, de azért imitt-amott sok szépet teremtett. A családi levelek ismét beszélni kezdenek a virágról és a fáról. Itt is, ott is kerteket alapítanak s az elpusztítottakat újraépítik. A XVII. század első felében a virágkertészet terén Pozsony városa vezetett. Itt tartatván az országgyűlés, sok főúr és főpap állandó lakást s vele együtt kertet is tartott magának. Wesselényi nádornak, Pálffynak, Zichynek és Lippai érseknek a kertjei - mint tudjuk - még külföldön is ismeretesek lőnek. Pozsony lesz a hazai virágmagkereskedés góczpontja s Thurzó György, Czobor Erzsébet,

191