Radványi Nagy József (szerk.): A ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium jubileumi évkönyve 1899 - 1974 (Cegléd, 1974)
ez olyan iskolában, amelyben 400-nál több tanulóval kell az egészséges életet, a sportot megszerettetni. Ezekben az években több kiemelkedő eredményt értünk el labdarúgásban, kosárlabdában és atlétikában. 1973—74-es tanévtől volt diákunk, Süli Aladár került vissza testnevelő tanárként iskolánkba. Főleg az iskola atlétikai életét irányította. Tanítványaink közül többen bekerültek az országos középfokú iskolai atlétikai döntőbe. Ebben az évben újra megrendezték az Országos Sport Napokat. Sikeres szereplésünk alapján meghívtak a Vácott rendezett megyei bemutatóra is. Amikor a bemutató végén 300 diákunk kiformálta a zöld gyepen a „Kossuth Gimnázium 75” felírást, a lelkes közönség nemcsak tanítványainkat, hanem 75 éves iskolánkat is ünnepelte. Kürti Béla és Velkey András testnevelő tanárok Tempora mutantur ... mai diakoknak régi diákokról Nem arról szól most nektek egy öregdiák, hogy mennyivel könnyebb most a diákélet — hisz nem lenne igaza .Arról is hallottatok már, hogy a felszabadulásig évenként egy-egy osztály érettségizett a ceglédi Kossuth Reálgimnáziumban, volt olyan év, amikor csak 13 diák kapta kezébe a karpaszományt is biztosító érettségi bizonyítványt. Hogy mi a karpaszomány? Örüljetek, hogy nem tudjátok, nem is magyarázom most meg nektek. Inkább azt mondom el, hogy milyen érdekességei, emlékké tűnt szokásai voltak a húszas-harmincas években a diákéletnek. Amikor a tízéves kis elsős gimnazista belépett az „alma mater” kapuján, jobban elszorult a szíve, mint a mai „kicsiknek”. Akkor valóban óriások voltak a nagyok: a felsős gimnazisták (V— VIII. oszt.), akiknek — ha az utcán találkoztak — előre köszönt az alsós (I—IV. oszt.), és akiket a tanár urak is magáztak. Az alsósoknak még arra sem volt joguk, hogy az önképzőkörben részt vegyenek. Az önképzőkör volt régen a nagydiákok fóruma, ahol elsősorban az irodalmi érdeklődésű fiúk szólaltak meg. A szerző nevének említése nélkül olvasták fel, és bírálták meg a beadott verseket és novellákat. A legjobbakat beírtuk az „aranykönyvbe”. Nagy dicsőséget jelentett akkor egy-egy jelesre elfogadott előadás, ének, zeneszám vagy költemény. A március 15-i ünnepélven hirdette ki az igazgató úr, hogy ki nyerte el dolgozatával a Rákóczi pálvázatért járó 100 pengőt. A Rákóczi pályázat nyertesét tartottuk az iskola legkiválóbb diákjának. Az előbb azt írtam, hogy az önképzőkörben a fiúk vitáztak, dolgoztak. A lányok még meghívott vendégként sem vehettek részt az üléseken. — Hogy is vettek volna részt, hiszen a gimnáziumba csak magántanulóként járt néhány leány, őket sem ismertük túlságosan. Amikor kicsöngetett kolompjával Sárik bácsi, a pedellus, a lányok levonultak (nem mentek — vonultak) a leányszobába, ahol a felügyelő tanárnő, Ili néni vigyázott rájuk. A becsöngetés után, amikor a fiúsereg már bement az osztálytermekbe, a lányok kettesével felsorakoztak az osztályok előtt (néhol csak egy várakozott), és csak akkor léphettek be, amikor megkezdődött az óra. Táncolni akkor is tanultunk. Nemcsak a tanár urak táncoltattak meg, hanem a kis, vöröshajú, Kovács bácsi járt le Budapestről hetenként egyszer, hogy megtanítsa a tangót, fox-trottot, keringőt és palotást. Persze csak mi, fiúk járhattunk a gimnáziumba tánciskolába, így bizony az óra egyik felében leányként kellett táncolni. A lányok a polgári iskolában tanulták a modern táncokat. Néhány hét múlva — milyen izgalmas nap volt az első! — megkezdődött az össztánc. A polgári iskola nagytermében szülői felügyelet mellettt vártak minket a lányok, hogy most már együtt táncoljunk a táncvizsga végéig. Utána megint nehéz volt találkozni, hisz leányokkal sétálni tilos volt. De azért diák a diák, hogy udvaroljon is. Az egvik diáktársam osztályfőnöki megrovást kapott, mert az osztályfőnökünk két vasárnap találkozott vele a Rákóczi úton ..leánytársaságban”. így hát kénytelenek voltunk mellékutcákon, főleg a Mária utcában kísérgetni ideáljainkat. így lett izgalmasabb és romantikusabb is a diákszerelem, amely ritkán maradt meg az érettségi után is — éppúgy mint most. Az érettségi? Ha jól emlékszem, már a 30-as évek elején elterjedt a híre annak, hogy eltörlik az érettségit, a hír most is tartja magát. Persze az érettségi: a matura akkor is ijesztő volt, de csak addig, amíg maturandus volt a diák. A maturatus. a leérettségizett már nevetve bíztatta a zöldfülű alsósokat: Ne félj öcsém, semmiség az egész! A Lenin parkban abban az időben Gubodv polgármester úr szobra állt arccal a gimnázium felé fordulva. A szobrot a talpazatán — ha nehezen is — körbe lehetett forgatni. A VIII. osztály a szóbeli érettségi előtti estén ünnepélyesen elforgatta a szobrot. Gubody hátat fordított néhány napra a. gimnáziumnak, hogy ne 22
