Calvin Synod Herald, 2017 (118. évfolyam, 1-12. szám)
2017-07-01 / 7-8. szám
AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A Kálvin Egyházkerület hivatalos lapja \__________________________ 118. évfolyam CALVIN SYNOD 2017. JÚLIUS-AUGUSZTUS Alapítva 1900-ban _________/ 7-8. szám Jézus az élet kenyere Jézus mondja: „ Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. ” (János 6:35) Kedves Kálvin Zsinat Gyülekezetei, Kedves Testvéreim, Izrael népének történetében az egyik legcsodálatosabb nap az volt, amikor Isten mennyei kenyeret adott számukra. A nép a pusztán keresztül vándorolt - maguk mögött hagyva az egyiptomi szolgaság szörnyű emlékét-, egy új világ felé, a megígért szabad otthon felé. A cél csodálatos volt. Az út maga azonban nehéz. Sokszor tanácstalanok, éhesek és szomjasak voltak. Egy napon, egy emlékezetes napon, amikor az emberek felkeltek valami érdekes ételt találtak, amely fehér volt, mint a koriandermag, és az illatos gyantacsepphez hasonlított, és olyan volt az íze, mint a mézeskalácsé (2Móz. 16:31). „Manna? Mi ez az eledel?” -kérdezték az emberek. Korán reggel kezdődött és utána minden nap folytatódott közel 40 éven keresztül. Mindaddig a napig, amíg be nem mentek az ígéret földjére, minden reggel ott volt a manna, kivéve szombaton, a nyugalom napján. Ez volt a mennyei eledel, ami életben tartotta Isten népét. Ez az esemény nagy hatással volt Izrael népére és több száz évvel e csodás esemény után is -amikor már Jézus közöttük járt- foglalkoztatta őket. A Tiberius tó partján a sokaság megkérdezte Jézust: „ ...te milyenjeit mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni. ” (Jn.6:30-31) Mindezt azután kérdezte a sokaság, hogy Jézus megvendégelt ötezer embert az öt kenyérből és két halból. Az Úrtól kapott kenyér ugyanolyan egyedülálló és csodálatos volt, mint a manna, a mennyei kenyér, amit az őseik ettek a pusztában. Jézus azonban egy egészen más kenyérre irányítja rá a figyelmüket, a saját személyére és a benne való hitre, amikor azt mondja nekik: „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek... ” (Jn. 6:27) A manna csak egy napig volt jó és ehető, és két napig csak akkor, amikor a szombat napja jött. Azután megromlott. Tudjuk, hogy az igazi kenyér nem sokáig jó, hamar megpenészedik. A lényeg viszont az, hogy teljesen mindegy, hogy mennyit eszik az ember a kenyérből, utána újra éhes lesz. Ez az élet folyamata. Eszünk, élünk, tesszük a dolgunkat, éhesek leszünk és ismét eszünk, és így tovább. Ez történik életünk minden napján. Persze megvonhatjuk magunktól az élelmet egy darabig, de előbb vagy utóbb újra vissza kell térnünk a normális kerékvágásba. A kenyér megadja és kipótolja a szükséges energiát és tápanyagot, amire egy szervezetnek szüksége van ahhoz, hogy jól működjön. Az éhség a test jelzése arra, hogy szüksége van energiára. Jézus azonban túlmutat ezen a folyamatos szükségen egy mélyebb éhségre. Egy olyan éhségre, vágyra mutat Krisztus, amit semmilyen földi kenyér nem tud kielégíteni. A földi kenyér nem tudja betölteni az emberi szellem és lélek ürességét. A kenyér nem tudja kielégíteni a belső szükségleteket, abban az értelemben, hogy célt és értelmet adjon az életnek, hogy választ adjon arra, kik vagyunk, merre tart az életünk és hová jutunk egy nap. A földi kenyér mindezeket a szükségleteket nem tudja betölteni. Törekedhetünk arra, hogy például a munka töltse be az életünket, azt remélve, hogy mindaz, amit elérünk, a sikereink, a karrierünk majd kielégíti a vágyainkat, a valami több utáni belső éhségünket, de előbb utóbb rájövünk, hogy ez nem így van. Mert minél keményebben dolgozunk, annál éhesebbek leszünk. Emellett semmilyen nagy kikapcsolódás sem segíthet ennek a lelki éhségnek a kielégítésén. Az sem számít, hogy milyen sok kapcsolattal rendelkezünk, hogy mennyi barátunk van. Mert gondolhatjuk, hogy a másiktól megkaphatjuk azt, ami bennünk nincs meg, de egy idő után rádöbbenünk, hogy a lelki űr még mindig ott tátong az életünkben, a lelkűnkben. T“
