Calvin Synod Herald, 2016 (117. évfolyam, 1-12. szám)

2016-09-01 / 9-10. szám

16

CALVIN SYNOD HERALD

A Reformáció jelmondatai

Október a Reformáció hava, hisz október 31- én ünnepeljük Reformáció Emlékünnepét, amikor visszaemlékezünk hogyan is kezdődött 1517-ben Németországban a Reformáció, hogy terjedt át a mi vidékünkre is, hogy lettünk mi magunk is reformátusok vagy református szimpatizánsok.

Láthatjuk azt is, miközben felidézzük az akkori eseményeket, vagy a Luther Márton életéről készült filmet nézzük (honlapunkon is megtalálható), hogy milyen nagy újítást jelentett ez akkor, mennyi nehéz vívódással, tusakodással, bátor áldozatvállalással járt a reformátorok részéről és milyen sok harcot, küzdelmet és olykor félreértést is hozott magával. Az újítás soha nem könnyű. Ara van. Mint amikor megszületik egy újszülött. Nemcsak örömmel, de mennyi vajúdással, fájdalommal is jár együtt egy új élet világra jötte. Valahogy így volt ez a Reformációval is.

Ugyanakkor ez az ünnep nem csupán a múltbeli történelmi események felidézéséről szól, hanem sokkal de, sokkal többről. Aki csak kívülről próbálja megérteni a történteket, vagy úgy gondolja, hogy olyan volt a Reformáció idejében is a világ, az egyház, mint ma, az nagyon keveset ért meg a dolgok lényegéből. Tőlem még ma is sokan megkérdezik: akkor miért is szakadt ki a református egyház a katolikus egyházból, hisz ugyanazt az Istent imádjuk? Persze a dolgok ennél sokkal összetettebbek. Talán, hogy jobban megértsük, vegyük számba mindazt a lelki örökséget ,amit Isten a Reformáción keresztül ránk hagyott, amit a Reformáció nagyon kihangsúlyozott épp azért, mert kezdett feledésbe merülni.

Négy olyan jelmondat van, amit a Reformáció a Szentírás alapján zászlajára tűzött. Vajon mit üzennek ma számunkra ezek a mondatok? És vajon mi hogy sáfárkodunk, hogy gazdálkodunk a ránk bízott örökséggel, kinccsel, a Reformáció örökségével?

A világhírű költő, Goethe, azt mondta: "Ha börtönbe zárnának, és csak egy könyvet vihetnék magammal, a Bibliát választanám."

Mert: "A Biblia nem antik, nem is modern, hanem örök" - vallotta a nagy reformátor is, Luther Márton, akinek egész életét megváltoztatta a benne megtalált kincs: a jóságos, a kegyelmes Isten és az ő tiszta és világos szava. Ezért lett a Reformáció legelső jelmondata: Sola Scriptural Egyedül a Szentírás! Nem a Szentírás és a hagyományok, a Szentírás és az egyházi zsinatok, vagy pápai rendeletek, nem a Szentírás és a szentek élete, hanem minden és, minden hozzátoldás nélkül egyedül a Szentírás. A Szentírás kell, hogy az első helyre kerüljön az egyház életében és csak utána jöhet mindaz, ami lehet, hogy értékes, hasznos, mégsem egyenrangú a Bibliával, mert emberi alkotás.

Egyedül a Bibliához igazítjuk az életünket! -vallotta a Reformáció, mert benne mindent megtalálunk, ami igazán szükséges egy tartalmas földi élethez és az örök élethez, az üdvösséghez egyaránt. Olyan szépen hangzik ez a jelmondat ma is. A nagy kérdés: vajon hogyan működik mindez a gyakorlatban? Mindennapi életünkben? Van-e tekintélye Isten szavának, a Bibliának több, mint 500 évvel a Reformáció után? Hogyan van jelen ma egyházunk, népünk életében, de hogyan van jelen családjaink életében, személyes életünkben? Melyek azok a nehézségek, akadályok, melyekkel küzdünk ezen a téren és hogyan lehetne legyőzni őket, változtatni rajtuk?

Mert a Biblia elsősorban nem arra való, hogy a múzeumokban kiállítsák, sem arra, hogy otthonaink könyvespolcán vagy szekrények tetején porosodjon. Több családban is látni régi, öreg, néha aranyozott betűkkel írt Bibliákat. "Tessék elképzelni - mondják - ez a Biblia már 200 éves. Még a dédnagymamánkká, vagy a kántortanító dédnagyapáé volt, aki bizony többször is elolvasta - mondják kissé meghatódva. Úgy őrizzük, mintha a múzeumban őriznék."

És olvassa is család? - teszem fel kissé bátortalanul a kérdést. Vajon az unokák járnak hittanórára? Tudják, hogy mit jelent a Karácsony, a Húsvét, hogy kicsoda Jézus Krisztus? Mert lehet, hogy a dédnagymama ezerszer jobban örvendene ennek. Ha ott látná a gyermekeket vasárnaponként a templomban, az unokákat a vasárnapi iskolában, hogyha azt látná, hogy szívükben is él az Ige, nemcsak egy kifakult, öreg könyv lapjain....

Vajon a mi családunkban hogy van ez? Vajon mikor járt utoljára kezünkben a Biblia? Mikor éheztük úgy igazán utoljára szavait? Mikor merítettünk utoljára belőle erőt, útmutatást, bölcsességet? Fedezzük fel újra a Bibliát és aztán újra meg újra, meglátjuk: nagyon megéri. Maga az élő Isten szól belőle.

A Reformáció másik jelmondata az volt, hogy "Kegyelemből, hit által üdvözölünk!" Luther Márton rengeteget vívódott szerzetesi szobájában. Éjszakánként nem aludt, rengeteget böjtölt, sanyargatta, korbácsolta magát és lelke mélyén egyre csak egy kegyelmes, egy jóságos Istent keresett. Úgy gondolta ugyanis, hogy Isten egy nagyon szigorú Isten, aki kegyetlenül megbünteti minden hibájáért és bármit is tesz, és ő nem tud elég jó lenni... Talán mi is éreztünk már hasonlóan valamikor. Akkor adta Luther kezébe egyik idősebb paptársa a Bibliát és buzdította, hogy olvassa elsősorban az Újszövetséget, Jézus életét. Luther ott fedezte fel, hogy Isten nemcsak egy szigorú és igazságos Isten, de végtelenül jóságos Isten is és ez Jézusban mutatkozott meg leginkább. A Római levelet olvasva döbbent rá Luther, hogy nem azért üdvözölünk, mert ilyen vagy olyan jócselekedetet fel tudunk mutatni, nem azért mert ki tudjuk a mennyországot érdemelni