Calvin Synod Herald, 2016 (117. évfolyam, 1-12. szám)
2016-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 17 kéz ideje. Nem mondhatjuk, hogy bevégeztük munkánkat. Ameddig élünk feladatunk küzdeni és munkálkodni. Ezek során tapasztaljuk meg azokat a csodákat, amelyek körül vesznek bennünket. így válik az a fizikai átok, amelyet Isten egykor Ádámnak mondott, az Ő jósága és hűsége által áldássá a mindenkori ember számára. Az “aratásért való hálaadás” ne legyen ma sem egy megszokott hagyományos cselekedet, ami évenként eljön és mindig ugyanúgy ismétlődik, hanem szívből szóljon az ének és legyen igazi hálaünnep, amint az úrvacsora sákramentuma mindig is “eucharisztia”, azaz ünnepi hálaadás volt a keresztyének között. Erre utal a 104. Zsoltár véget nem érő felsorolása is, ahogy a lekcióban olvastuk, - amint a teremtő szeretet ajándékait sorra veszi; szinte kifogyhatatlan a lista, mi mindent kell megköszönnünk. De szép a teremtett világ, de jó, hogy élek, milyen jó embernek lenni! Törje át a hála most a szívben lapuló rossz emlékeket, a sérelmeket, a szomorúságot, a bűntudatot, az önmagunkkal vagy egymással való elégedetlenségünket, a frusztráltságunkat, és szóljon az ajándékozóhoz méltó hálaadás minden szívből és minden ajkon! Azonban azt se feledjük, amit egy helyen így olvasunk az apostol szavai közt: akarom, hogy a férfiak minden helyen tiszta kezeket emeljenek fel hálaadásra. Mert nem tiszta kezeket nem is szabad felemelni Isten elé! Ha azokban a kezekben zsákmány vagy nem tisztán megszerzett pénz van, vagy ha azok a kezek görcsösen szorítják a vádat: megbántottál, ezek után nem létezel számomra - akkor tisztítsa meg az ember előbb a kezét és azután emelje fel azt Istenhez hálaadásra. Az igazi böjt a szív megtisztítása, az igazi körülmetélkedés a szív körülmetélése. Az úrvacsorái közösségünkben való részvétel egyetlen feltétele ez a lelki megtisztulás. Tegyük le hát vétkeinket, rossz lelkiismeretünket, önvádunkat és egymás vádolását, és úgy jöjjünk a szent asztalhoz. Nincs méltatlan ember az úrvacsorára, csak olyan van, aki méltatlan is akar maradni, mert elutasítja a megtérést, a felkínált kegyelmet, az új kezdetet. Az ilyen ember ahhoz a beteghez hasonló, aki kiüti a gyógyszert az orvos kezéből, amit az feléje nyújt. Emeljünk fel tiszta, megtisztított kezeket az Úrhoz hálaadásra! Ezt az teszi lehetővé, hogy elfogadjuk az élet kenyerét, Jézust, és vele táplálkozunk. Ő maga mondja, hogy “az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak.” Ez azt jelenti, hogy mi magunktól nem vagyunk képesek a megtisztulásra és magunktól nem vagyunk képesek a hiteles életre. Ez csakis és kizárólag úgy lehetséges, ha megtöltekezünk Jézussal. Ha neki adjuk át a középső helyet, ha ő lehet az életünk fő helyén, legbelül. Ezt jelenti enni az ő testét. Ő az a kenyér, akire nekünk igazán szükségünk van. Nélküle kihal belőlünk mind az, ami mennyei, ami isteni, ami lélek. Vele együtt azonban újra épül az ember, lesz kedve a jóhoz, szívesen viseli és főleg türelemmel a terhet, nem akarja minduntalan ledobni magáról. Különös súllyal nehezedik vállunkra Isten igéjének tanítása, parancsa, orcád verítékével egyed a te kenyeredet. Az ige kemény szavakkal utasít a komoly munkára. És Kálvinista munka morálunk többnyire úgy ebben az országban, mint a Kárpátmedencei őshonainkban ösztönöz arra, hogy igenis megkeressük, megteremjük a mindennapit, ameddig dolgozhatunk. De mi van azután? Ott van talán a szorongás, kimondva, vagy kimondatlanul: De mi lesz, ha megöregszem, ha beteg leszek, ha özvegy vagy árva maradok, ha magányosan kell leéljem öreg napjaimat? Szomorú történeteket hallottam. Idősödők emlékeznek a háborúk utáni megpróbáltatásokra, azokra az időkre, amikor kitoloncolták őket házaikból, elvették az évi kenyeret biztosító gabonát. Nehéz idők voltak ezek. De azt is elmesélik, hogy aztán kitartóan dolgoztak és az újra befektetett munka megadta az eredményt. Mindig volt erő az újrakezdéshez, felemelkedéshez. Sokszor mondták és mondják el: “jaj, hogyan is bírtuk ki azokat az esztendőket.” Hát úgy, ahogy ezt is annyiszor megfogalmazták: Isten erejével, biztatásával, ha kellett simogató, vagy kemény kezével, Aki mindig ott volt mellettük. Ebből lett nyilvánvaló számunkra Isten jósága. Van ennek az igének, még egy igen komoly figyelmeztetése. Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te és ismét porrá leszel. Elmúlásról, elköltözésről szól ez a gondolat. Öregedő kis gyülekezetünk számára nagyon fontos ez a figyelmeztetés. Sajnos időnként meg kell tapasztalnunk az elmúlás valóságát. Sokakat félelemmel tölt el ma is ez a gondolat. Néha jobb is, hogy ne is beszéljünk róla. De ez valóság. Eme gondolat súlya mögött szerencsénkre ott van az Újszövetség vigasztalása: "amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megelevenítettnek." Ebből látszik meg, hogy nem értelmetlen az élet, a testi, lelki táplálékért itt a földi életben folyó harc, mert a hívő embernek megvan minden reménysége arra, hogy Isten országában vár már a hely, melyet Krisztus feltámadásával szerzett meg nekünk. Engedjük, hogy a látható kenyérben és borban jelképesen megjelenő mennyei ajándék Krisztus megtöretett teste, és kiontatott vére táplálja ma is a hitünket, hogy ne csüggedjünk. Hanem bízzunk, és reménykedjünk! így ajándékoz meg ma is bennünket bűnösöket, akikre kihatott Ádám bűne, és akik így örök halálra és kárhozatra vagyunk érdemesek. Sötét előttünk a jövendő? Bizonytalanok vagyunk abban, hogy mi következik ezután? Elszomorít a parancs szigorúsága? Lásd Isten ajándékait! A megterített asztalon ott a bocsánat, ott a kenyér, ott az "élet." Éljünk vele! Erre segítsen meg könyörülő Istenünk. Ámen. Deák Lehel Elhangzott New Yorkban 2011 augusztusán, Újkenyér úrvacsorás ünnepi Istentiszteleten.
