Calvin Synod Herald, 2013 (114. évfolyam, 3-12. szám)
2013-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 16 Na, majd én megmondom! „ Mert az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett" (Mi. 18,11) Az emlékezetem hiába kutatja, hogy valaha is vártam volna annyira az Istentisztelet végét, mint azon a sok-sok évvel ezelőtti gyönyörű tavaszi napon, Pünkösd utáni vasárnap. A várva - várt áldás után igyekeztem elsőként elhagyni a templomot. Az ajtóban álló lelkipásztornak sietve motyogtam egy áldást- békességet, erőltetett mosollyal az arcomon. Még hallottam Petrosz barátom szavait: - ’’akkor holnap 10-kor a parókián...” Gyors kézlegyintéssel jeleztem hogy üzenetét vettem, minden rendben van..., majd elrohantam. Dohogva, kétségbeesetten, jaj csak minél messzebbre innen, nehogy valaki is betekinthessen háborgó szívem kicsapódott ablakain. Dehát egyáltalán mi ez a háborgás bennem Uram, hol van a Te békességed, teremtő Istenem? Hiszen úrvacsorát is vettem... álltam meg egy pillanatra eltűnődve, majd a Hősök terének félreeső padjára leülve vártam, hogy elcsendesedjenek háborgó gondolataim, hiszen ilyen feldúltan azért mégsem mehetek haza... Szerettem a gyülekezetünket, ahol sok-sok megértő szót figyelmességet, tanítást, örömet kaptunk a feleségemmel együtt. Annak ellenére, hogy nem ebben a kisvárosban születtünk, - ahová a munkánk kapcsán kerültünk, mégis testvérként fogadtak bennünket aszó igazi értelmében. Kimondottan jól éreztük magunkat a közösségi együttléteken. Akár az énekkari szolgálatban vagy az igehirdetések hallgatásán, gyülekezeti munkában, vagy kirándulásokon, szinte minden alkalommal volt Istennek élő üzenete számomra. Néha dorgálás majd vigasztalás, alkalmasint álmélkodó csodálat, hogy ennek a hatalmas Teremtő Úrnak egyáltalán van gondja, szava hozzám. De valahogyan az utóbbi időben ez a túláradó öröm, fokozatosan egyre csak csökkent, majd kezdett teherré, ürömmé válni. A hétközi alkalmakról egyre többször kimentettem magam, mert megszaporodtak a személyes tennivalóim a munkámban. A Bibliát is kevesebbet olvastam, ilyenkor fáradtság, szétszórtság vett rajtam erőt. Kedvenc Dávid Zsoltáraim felüdítették egyre fáradtabbá váló lelkemet, de észrevétlenül, gyorsan elszálltak a hétköznapok terhei alatt. Felmerült bennem többször az a gondolat is, hogy beszélni kellene róla a barátomnak és a lelkipásztorunknak, de az igazat megvallva szégyeltem magam, hogy ilyen jelentéktelennek látszó gondokkal zavarjam őket, hiszen ezek az én terheim, hát akkor hordozzam is őket. Végül is a problémáim okait a testi fáradtságomban leltem. Egyre gyakrabban haragudtam az időbeosztásaimra a túlvállalt feladatokra. Több ízben megfogadtam , ha törik vagy szakad, de szombat estére nem fogadok el semmilyen programot. Sajnos az elhatározásaimba, szinte minden alkalommal közbecsúszott valami halaszthatatlan. Hol gyülekezeti, - hol családi, - hol személyes tennivalók, feladatok... Lám tegnap is későn feküdtem le, jóval éjfél után. Ennélfogva természetes, hogy a reggeli felkelést még a hátam közepére sem kívántam. Ha nem lettem volna beosztva templomi szolgálatra, bizonyára kimentem magam a közösségi alkalomról. Jelen lelki állapotomban, az igazat megvallva ilyen gyönyörű tavaszi napon szívesebben fürödnék a napfényben, friss levegőn kint a szabadban, hallgatnám a természet csendjét, szárnyalva a madarak énekével, mint itt képmutatóskodjam az Úr házában. Számomra ez már nem pihenés, ebből elég, nem fárasztom magam tovább, így nem tudok feltöltekezni, erőt gyűjteni a munkás hétköznapokra. Részemről ez a vasárnap nem az Úr napjának a megszentelése. Nem vagyok hajlandó többé általánosságokat, vallásos monológot hallgatni, ismeretlen énekekkel gyötrődni, agyonhasznált ismerős bibliai történetekre figyelni, mint pl. ez a mai nap is volt a tanítványokról... hát ebből nekem egyszer s mindenkorra elég! Ennyire azért ne áltassuk egymást kérem tisztelettel. Hát, ha senki nem hajlandó őszinte lenni vele szemben, csak morognak a háta mögött, na majd én megmondom! Tessék úgy prédikálni, hogy egy ilyen magamfajta ember is örömét lelje benne, és ne fáradtabban menjek haza, mint ahogyan idejöttem! - hol van itt a testi-lelki felüdülés... ? Másnap, a körzetgondozói értekezlet végén szinte összerezzentem, amikor a lelkipásztorunk odalépett hozzám. Úgy éreztem, végre itt az idő és elmondhatom felgyülemlett keserűségeim.- Tiszteletes úr, volna valami mondanivalóm, négyszemközt... Rendben van - válaszolta- csak még egy kis türelmet kérek. Ugyanis tegnap délután felhívott Vince édesanyja és arra kért bennünket, hogy veletek, - mármint Péterrel és veled, látogassuk meg őket feltétlen, ma délben ! - Mit tudtok róluk? kérdésére, Péter barátom egy pillanatra rám nézett tétován- dehát tegnap Istentiszteleten itt volt a Vince - válaszolta, sőt úrvacsorázott is. Igaz ugyan, hogy a szeretetvendégségen már nem maradt itt, szinte elrohant akárcsak te, mutatott rám mosolyogva. Két hete beszéltünk vele személyesen, végül is minden rendben volt náluk, még az imaház tetőzetének javításán is segédkezett. Vince vájárként dolgozott egy észak-dunántúli szénbányában. Sújtólégrobbanás következtében, középkora ellenére sajnos megrokkant. E szerencsétlenség után, rövidesen súlyos alkoholista lett. Felesége kislányával együtt elhagyta őt és így került haza az édesanyjához. Két évvel ezelőtt a rákospalotai Iszákosmentő Misszió csendes hetén, hitében megerősödve , megszabadult az alkohol rabságából. Gyülekezeti alkalmainkat rendszeresen látogatta és konfirmált. Ügyes szorgalmával amiben csak tehette segítette az egyházunkat. Édesanyja, aki buzgó katolikus volt, eleinte nem vette jó szívvel, hogy idejárt. Szerinte fia “hitehagyott” lett, de később látva gyermekében végbement változásokat, megnyugodott. Amennyiben konkrétumot ti sem tudtok a személyes meghívásunkat illetően, akkor most elmennénk hozzájuk, indítványozta a lelkipásztor, - veled pedig majd a Vincéék látogatása után beszélgetnénk, feltéve ha nem sürgős a mondanivalód... Rendben van, bólintottam. Ünnepi terítékkel, derűs arcokkal vártak bennünket. Szemükben olyan fény ragyogott, amit az Istenfélő emberek feldíszített lelke gyakran sugároz. Elnézést kérek... kezdte bizonytalanul Vince, - amiért tegnap elrohantam, - de tegnap a szívemben határtalan boldogságot kaptam a vasárnapi Istentisztelet alkalmán. Az életemet köszönhetem neki, a szó szoros értelmében! Ezt
