Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-05-01 / 5-6. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD idősebb udvarhölgynek. - Hol van őnagysága? - kérdezte is rögtön után, szinte erőteljes hangon. A hölgy egyszerűen felelte:-A Farkas-utcai templomban vannak. Imádkozni mentek. Kathonay uram előtt furcsának tűnt fel ez az éjféli imádkozás. Egy kissé rosszat sejtett, de nem volt ideje csodálkozásra, az ügy sürgős, menniük kellett. Igyekvő lépésekkel haladtak át a Főtéren meg a Torda-utca elején, a Farkas-utcai templom felé.- Azonnal találkoznunk kell a fejedelasszonnyal - mondta társainak mert ha elkésünk még keresztülhúzhatja számításainkat Őnagysága. A templom szent áhítatában fogadta a küldöttséget a megriadt fejedelemasszony. Mikor Kathonay uram elmondta, hogy a fejedelem őnagysága Kolozsváron van, s hogy beszélni akar a fejedelemné asszonynyal, Mária Krisztina halottsápadttá vált. Nem akart hitelt adni a hallott szónak. Azt hitte cselt szőnek ellene. De amikor a templom kövezetén, az oltár mellett esküvel bizonyították a követség tagjai is, amiket Kathonay főbíró úr mondott, véget kellett vetni kétkedéseinek. Annál nehezebb volt azonban feleletet adni a küldöttség tagjainak a fejedelem fogadását illetően. Könnyű dolga volt a deputációnak, de hogyan döntsön most ő, a hitvesről, országról, trónról már-már örökre lemondott asszony? Már éppen útra készen volt. Búcsúmisét mondatott kedvelt jezsuitáival, s hajnal pirkadtával el is köszönt volna Erdély leikétől. A küldöttség tagjai csak egy találkozást kívántak a fejedelem számára. A fejedelemné Naprágyi püspökhöz fordult elébb, s csak azután adott választ.- Hiába, hiába! Hívséges szeretetemet hűtlenséggel viszonozta, nem mehetek hát vissza hozzá. Isten áldja meg Őnagyságát s Erdély sokat szenvedett népét, én másként nem tehetek. A deputáció részben el volt készülve erre a válaszra, részben mégsem várták. Kathonay uram összevonta homloka redőit. Most minden ékesszólásra, ügyes praktikájára szüksége van. Egy pillanat alatt kész volt a felelettel:- A fejedem őnagysága megígérte, hogy a jövőben teljesen megváltozik. Szánj a-bánja önként vett nagy szabadságát, de ezalatt teljesen megtanulta, hogy nincs más hűság, csak a fejedemné őnagysága hűsége, nincs más boldogság, csak amit ketten juttathatnak Erdélyországnak. Felséges Asszony! Egy ország és annak ezer sebtől vérzett népének sorsa van most a Felséged kezében. Adott válasz jó vagy rosszabb sorsba dönti hazánkat. Kérjük könyörgünk, bocsásson meg a megtért fejedelemnek, s legyen kegyelemmel országunk népe iránt... Mária Krisztina szemében könnyek gyöngyöztek.- De a fejedelem továbbá is állhatatlan marad... Kathonay uram újfent fogadkozni kezdett:-A fejedelem hűséges férj és hűséges országló akar maradni. Erre mindannyiunknak ígéretett tett. És a fejedelem igaz férfi, aki meg is tartja adott szavát. A főbíró őszinte ragaszkodása urához, s annak párjához, meghatotta a fejedelemnét is. És kezdte eloszlatni szívéből a bizonytalanságot. Habos kendőjével letörölte omló könnyeit, néhány szót váltott ismét Naprágyi püspökkel meg Kakassal, a deputátussal, aztán elhatározva felelte:-Jó, hát fogadni fogom a fejedelem őnagyságát. Várom fenn a palotában. És a hangja olyan lágyan csengett, mint misemondáskor a pap kis ezüst csengettyűje. V. Mikor a küldöttség az üzenettel visszatért a Közép-utcai házba, a fejedelem mint egy megvert gyermek a szülői bocsánatnak, úgy örült a fejedelemné szavainak. A szemében könnyeket fojtott el, a szívében pedig bimbókat fakasztott a reménykedés. A jövő reménye. Kathonay uram fáklyákat hozott elő. Majd összehívatta az összes tanácsurakat, s illő pompával, fejedelmi móddal kísérték Zsigmondot a főtéri palotába. A palota kapujában az udvari nép már várta a visszaérkezett országurat. Esett szívük örömre lobbant az új hír hallatára. Hangos vivátokkal, könnyes lelkesedéssel fogadták a visszaérkezett gazdát. Minden szívben hevesebben lüktetett a vér. Az arcokra rózsát festett a jövő ígérete. S amíg Zsigmond úr felérkezett a szőnyeges lépcsőkön, az ajkak reménykedőn visszhangozták a szívek vágyakozását.- Van már újra fejedelme szép Erdélyországnak! Nem lesz többet árva bérces kis hazánk! Éljen Báthory Zsigmond fejedelem! VI. A lelke mélyéig megtört, porig alázott fejedelemasszony a nagy tanácsteremben fogadta visszatért urát. A találkozás alig várt nagy pillanatában Zsigmond úrnak némák maradtak az ajkai. Nem áradt belőle se bocsánatkérő, sem ígérő szó. Csak odaszaladt ifjú hitveséhez, csókokkal halmozta el igaz, őszinte, bűnbánó ember módjára, aki méltóságát emberségében viselte e pillanatokban. A fejedelemné pedig magához ölelte a tékozló férfit, s így maradtak könnyek közt, fel-feltörő sóhajok között pillanatokig. A küldöttség urai kendőket vettek elő, s nedves szemeiket törölgették. Naprágyi püspök is meghatottan, hangtalan ajkakkal állott az egyik ablakmélyedésben. Kezeit összekulcsolta s csendes imát mormolt. Csak Kathonay uram nem könnyezett. Méltóságos, bizakodó szavakkal adta ki a parancsot egyik hadnagyának, hogy húzássá meg a főtéri nagytemplom harangjait: hadd tudja meg mielőbb a város s egész Erdély a nagy örömet. Mikor pediglen megkondultak a harangok. A fejedelem és fejedelmné asszony vidám mosollyal jelezték a szívek hamar felejtő békéjét. A harangok búgva-búgták:- Éljen a fejedelem! Éljen Erdélyország!
