Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 Vagyok olyan jó székely, mint te! És a Laci öcsém az én vérem!... Ez nem ok hát, hogy útjába állj a boldogságuknak... Vedd elő hát a cipós tarsolyodat, amellyel hajdan az iskolába jártál, hátha ott van a jobbik eszed! Tedd félre a haragot, melyet reám tartogatsz. Vagy ha nem akarod, hát fújjál utánam halálomig. De vedd észbe: nem én kérem a leányodat, hanem a Lackó öcsém. Ne feledd: nem rólad, hanem Lili leányodról esik a szó. És azután gondold meg: egy a parancsolónk, nekem is csak az adta fel a reverendát, aki sujtásos ködmenbe bújtatott téged, ha én nem is bököm feléje a kujakomat! Nem szaporázom tovább a szót: az én bűnöm (ha van, bocsásson meg érte az Úr!), nem az öcsémé. Az ő boldogságának hát útjába ne állj! Aztán rég lehullott már a te fejedre is a novemberi hó. Együtt jártuk a fehérvári skóla köveit kölyökkorunkban, hátha ismét együtt leszünk, ha befogad a birgej!? Eme írásomat rossz szónak ne vedd! Gondold meg a dolgot! L. I. Ch. Anno dóm. Inc. 17... P.Fülöp, gvardián. Most szökött fel a Bükkös hegy orma a falu szélén, és széles hátával eltakarta a napot. Még pirosán izzott fölötte a levegőréteg, istenadta jelként béresnek, legénynek: szép idő lesz holnap. A homályba fordult falu halkan lihegett a nappali melegtől, enyhe árnyékba jutott ember módjára. Hirtelen csak felzökkent a harag Zilahi úrban:- Ejnye! A szentháromságodat! - tört ki belőle, de nem mondta, hogy miért haragszik, nem is tudta volna megmondani.!...- Hej!...valaki - dörgött befelé a hangja, és nyomában kibukkant a nagyasszony ijedt arca, mintha a hang dorong lett volna, mely érzékeny lelkére sújtott.- Mi az Pál? Igazán megijeszted az embert a hangoddal.- Hol a barát? - kérdezte az, nem is törődve az asszony ijedelmével.- Bent van. Egy kis ennivalót adtam a jámbornak, olyan messziről jött és olyan fáradt szegény. Jó, jó - mérgelődött Pál úr -, mit mentegetőzöl? Mikor szóltam én az ellen, hogy sánta koldust, kivert szegényt, vagy akár üldözött zsiványt is megvendégelj? Megbírja a Zilahi-porta ezt az egyet... De mondd meg a fráternek: levelet nem írok, mert még újra írni talál a papucsos. Hanem szóval izenem neki: ok nélkül magát ne fárassza. A Lili még fiatal - nem eladó. Semmi kifogásom a családja ellen: az jó család, régi család. Annak a fényét még ő sem tudja elhomályosítani, akárhogy rázza is a csuháját és csúfolja az egy Istent létániás szájjal, fapapucsban... De Lili még igen fiatal.- De édes lelkem - próbálkozott félénken a felesége -, Liliké már tizennyolc éves, és nagyon szereti Lászlót...- Hallgass, asszony - vágott közbe Pál úr. - Akármit karatytyolsz itt nekem - nem adom. Az a csuhás ne kacagjon a markába, ne mondja: „Lám a vén Zilahi mégis beadja a derekát. Pápistához adta a leányát. Az unokáját én fogom keresztvízzel megfrecskelni. Én tanítom meg bókolni és keresztet vetni...” Mit, hogy az én unokám létániázzon, keresztet vessen ebmódjára hajbókoljon a szoknyások előtt? Soha... soha!! A nagyasszonynak lassanként bánat lopózott az arcára, félrehúzódott a szája és könnyek indultak ki a szeméből e beszédre, mely azokra tört pálcát, melyek az ő jámbor lelkének legfőbb szentségei voltak.- No lám, most már meg sírsz... O hogy a mennydörgős mennykő csapott volna belé abba a csuhásba a neve napján... Azzal nagy dérrel-dúrral felkapta a kucsmáját, s döngő nehéz léptekkel leszállott az esti homályba. Körüljárta az istállókat - ha vajon rendben van-e minden? -, s útközben bele-belevágta fokosával haragját egy-egy kőbe, fába. így lépte nehéz lélekkel a saját magának csinált bajok útját, s fel-felsarjadzottak benne a kétség, a „vajon” és az „azért se”, mint örök kísértő, küzdő szellemei székely vérének. Már feketébe bámult az esti homály, mire Pál úr méregverő útjából hazatért. A kisebédlőben felterített asztal mellett vártak rá a nagyasszony és Lili, a kék szemű, telt keblű lány, kinek a szeméből mintha mindig valami őstitok, talán az eltemetett székely tündérek sorsa, kiáltott volna segélyért. Csendesen ültek az asztal mellett. Mindeniknek naggyá nőtt hirtelen a maga gondolata. A vacsora is nagy némaságban telt el, csak néha lélegzett nagyot a nagyasszony, mintha mondani készülne valamit, de azután mégiscsak hallgatott. Bevégződött a vacsora, Pál úr nagyot törölt kétfelé a szürkülő bajuszán és menni készült. Ma, úgy látszott, még a pipáját is egyedül fogja elszívni. Most nagy bátorságot lélegzett be a nagyasszony a lánya könyörgő pillantására, és megszólalt:- Pál, lelkem, nem gondoltad még meg a dolgot? A barát még itt van, izenhetsz mást, ha akarsz... Pál úr megállóit. Gondolkozni látszott, hogy vajon mondjon-e valami nagy, barátsápasztó, fene gorombaságot, vagy ne? Aztán csak ennyit mondott:- Soha!! - becsapta maga után az ajtót... Nehéz, fergeteges éjjel volta rákövetkező nap éjjele, a szelek dühöngtek, mint valami elszabadult ménes, és a fütyülő, sivító hangzavarba nagyot-nagyot dördített néha az istennyila. Az egyik hatalmas csattanásra ijedten ébredt fel a nagyaszszony majd keresztvetős ijedelemmel neszeit a viharra. Csattanás csattanás sarkába hágott, és a folytonos égzengéstől őrült morajba kapott a levegő. A nagyasszoynak eszébe jutott a lánya: „hogy félhet szegény.” És a mindentől remegő lélekbe most valami erős elszánás lehet az anyai szeretet. Magára kapta kendőjét, és átmezítlábazott a lánya szobájába. Amikor kinyitotta az ajtaját, hatalmas légvonal kapta el, és csaknem kirántotta az ajtószámyat a kezéből. Nagy nehezen beerőltette azt maga mögött és betette kilincsből. Ekkor szeme a nyitott ablakra esett. Miért van nyitva az ablak? Valami nehéz sejtelem csúszott a szívére hirtelen, és aggodalmas léptekkel sietett az ágyhoz. Felemelte a takarót - alatta senki. „Megszökött Lili... igen... Lacival szökött meg”... és amig ideért, bizonyossá vált előtte a sejtelem. Elengedte a paplant és egy velőkig ható kiáltással összerogyott... A sikításra itt is, ott is figyelő fejek emelkedtek fel a párnákról, előkerültek a csizmák, cipők és nemsokára már ott élesztgették a nagyasszonyt a belső szobában a házicselédek. Pál úr is felébredt, és rövid habozás után a lánya szobájába sietett. Egy pillantás az ablakra, egy másik az üres ágyra és Pál úr arcából egy ütemre kiszaladt a vér, megingott álltában, majd
