Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-03-01 / 3-4. szám
CALVIN SYNOD HERALD 19 hatott, és akik ezt tapasztalták, nem tudtak másra gondolni, minthogy felfuvalkodott, büszke emberrel van dolguk. Bucer figyelmeztette is erre, ő pedig nem tiltakozott. „Sajnos igaz, hogy nagy és számos hibáim közül a legnehezebb ezt a türelmetlenséget leküzdenek. Biztos, hogy haladok ebben is, de odáig még nem jutottam el, hogy a vadat teljesen féken is tudnám tartani. Talán testének esendősége is szerepet játszott mindebben. Sokféle betegség gyengítette. Idősebb korára arcán annyira kiütköztek a sorvadás jelei, hogy Béza szerint Kálvin alig hasonlított élő emberre. „ Halálában sem nézett ki máshogy, mint amikor még élt.” Alváshiány, szegényes táplálkozás, idegőrlő feszültségek, szüntelen munka: mindezek annyira megviselték őt, hogy alakja teljesen összeaszottá vált. Gyakran hetekig az ágyat nyomta, és onnan kellett diktálnia leveleit és írásait. Életének vége felé sokasodtak szenvedések. 54 éves korára teljesen felemésztette éltető energiáját. Még elvitette magát a templomba, hogy utoljára prédikálhasson. Miután búcsút vett a tanács tagjaitól és a lelkészektől, készült a halálára. Faréi felkereste, és utoljára köszöntötte a reformátort. Kálvin 1564. május 27-én este nyolc órakor halt meg. Másnap temették el, a tanács tagjai, a lelkészek és óriási tömeg jelenlétében. Sírkő nem került a sírjára: a személyiség életműve mögé rejtőzött. Kálvin saját munkáját ellentmondásosan ítélte meg. Egyrészt jelentéktelennek, értéktelennek, kicsinynek nevezte, mivel amit elvégzett, egy nyomorúságos teremtmény műve volt. Ugyanakkor nagyszerűnek is jellemezte, mondván: semmiben nem forgatta ki a Biblia értelmét: törekedett az egyszerűségre, egy szót sem írt gyűlöletből, de mindig híven kimondta, ami véleménye szerint az Isten dicsőségét szolgálta. Ez utóbbi szempont nemcsak írásait jellemezte, de egész életművére is érvényes. Egyetlen célja volt: Isten nevének a dicsőítése. VÉGE FERKÓ Ezután kisgyermekeket is vittek, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket, és igy szólt: "Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba." Lk.18,15-17 Amikor meghallom vagy olvasom ezt a jól ismert bibliai történetet, egyre gyakrabban felizzik bennem egy személyes élmény a maga elevenségével, majd lángra lobban. E drága emlék fiatalos tűzét a több évtized viharai sem tudták eloltani, ami érthető is egyben, hiszen a szikráját nem emberi kéz csiholta, éppen ezért szeretném megosztani a kedves olvasóval. Kiskunhalasi egyházközségünk a 80-as években minden nyáron iijúsági tábort szervezett a gyülekezet fiataljainak, Kölkeden. Ezeken a kitűnően megtervezett alkalmakon, meghitt családias légkörben - amelyeknek egyáltalán nem volt „iskola illatuk,” gyarapodni, gazdagodni lehetett hitben - tudásban, hazaszeretetben egyaránt. Egyik ilyen nyári alkalommal magam is részt vettem mint kisegítő. KÖLKED a Duna-Dráva Nemzeti Park centruma is. Ennélfogva nemcsak a gyülekezet fiataljainak szívét vidámította ritka állataival, madaraival, dús növényzetével, hamisítatlan vízi világával, hanem a természet kedvelőinek is igazi csemegét nyújtott. Ezenkívül történelmi hely. Baranya megyében Mohácstól délre 4-5 km-re fekszik a horvát határ mellett. Árpád fejedelem idejében is már lakott hely volt, sőt a település neve a római birodalom feljegyzéseiben is megtalálható. A végzetes mohácsi csata 1526-ban, a falu tőszomszédságában zajlott le s röviddel ezután gyönyörű hazánk három részre szakadt, vagyis a szó szoros értelmében Magyarországot, mint központi nagyhatalmat feldarabolták! A helyi lakosoknak a túlélést részben a környék mocsarai, erdők védelmei adták. Bizonyára, az Úr végtelen szeretete nem véletlen terelte ide fiatalok százait évszázadok múltával is, hiszen nemzetünk fájdalmas sebeire kitűnő gyógyszer a madárdal és az önfeledt gyermekkacagás. Megérkezésünk első napjának estéjén 12 fős csoportokba lettek elhelyezve a fiatalok, korosztályuk valamint nemük szerint. A második osztályosokhoz az ún.”kiscsoportba” lettem beosztva a lelkipásztor mellé. Amikor a gyermekek elrendezték személyes tárgyaikat, elfoglalták ágyaikat lázas sürgés-forgásban, rövid bemutatkozásra került sor. Erre azért volt szükség, mert két kis gyermek állami intézetből jött, akiket az érdi ref. gyülekezet patronált, mint hátrányos helyzetű fiatalokat. Önkéntes alapon elkezdődött az ismerkedés. Név, családi környezet, hitvallás, hobby. Az esemény különlegessége hogy a két intézeti gyermek kivételével, szinte valamennyi fiatal komoly családi háttérrel rendelkezett, így aztán ha szerényen is de előkerültek a címzetes, előkelő beosztások: pl: - XY vagyok 8 éves, református, édesapám kórházvezető főorvos... majd:- az enyém ügyvéd.. .az enyém igazgató..az enyém ...vasút mérnök., és így tovább.. .Amikor a két meghívott gyermekre került sor, akik egy kissé félszegen hátrébb ültek a csoporttól, kínos csend következett. A lelkipásztor mosolyogva próbálta feloldani a pillanatnyi adott feszültséget. Megsimogatta kócos kis fejüket és bátorítva mondta: - én már tudom a Ti neveteket, de a többi gyermek is szeretné megtudni. Igen, szólalt meg halkan a nagyobbik, K. Józsefnek hívnak, 8 éves vagyok. Édesanyám meghalt és édesapám rokkant. Ezért kerültünk testvéreimmel együtt az intézetbe. De amikor majd apukánk jobban lesz, haza fog vinni bennünket. Ismét csend. Minden tekintet rászegeződött az utolsó felszólalóra. Lassan felállt, ő volt a csoportban a legkisebb. Mélyet sóhajtott, majd méltóságteljesen körül nézett. Ragyogó fekete szemeiben olyan tiszta fény csillogott, amelyekbe ha ilyen magamfajta ember belenéz, hát bizony gyakran mélyebben elgondolkozik. Amikor a lelkipásztor őt is próbálta kisegíteni, az egyik bemutatkozott fiú felfortyant: - hagyja Tiszteletes Úr! — ő is intézetből jött, neki sincsenek szülei. De talán még neve se, mert hallottam, amikor a társa törpének nevezte. Ekkor lassan megindult ez a hátrányos helyzetű kis emberke a felszólaló fiú irányába, aki egy fejjel magasabb volt nála. Megállt előtte mosolygós arccal ránézett és megszólalt: „ - ne legyél magaddal annyira eltelve, mert még te is kerülhetsz nézetbe...! Egyébként D. Ferenc a nevem, 7 éves vagyok. Az intézetben néha törpének neveznek, de a barátaim Ferkónak. Édesapámat nem ismerem sem édesanyámat, viszont azt tudom, hogy királyi családba tar-Folytatás a 20, oldalon
