Calvin Synod Herald, 2012 (113. évfolyam, 1-12. szám)
2012-01-01 / 1-2. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD Willem Van’t Spijker: Kálvin élete és teológiája (Folytatás múlt számunkból) 1. Zwingliánusok és lutheránusok: az úrvacsora Kálvinnak az egyház egységéről alkotott eszményképe egészen más módon jelentkezett Zwingli és Luther követőivel kapcsolatban. Éppen az ötvenes évek voltak azok, amikor Kálvin megpróbált mindent megtenni a reformátori mozgalmon belüli egység megteremtése érdekében. Véleménye szerint a zwigliánusok és a lutheránusok álláspontja közötti eltérés nem volt sem fundamentális jelentőségű, sem áthidalhatatlan. Rövid tanulmányában áttekintette az úrvacsorával kapcsolatos nézeteket, melyek között közvetíteni kívánt. A közeledés lehetőségét a Krisztussal való közösség valóságában látta, melynek a sákramentum a jele és pecsétje. Erről Kálvin már 1537-ben írt egy hitvallást (Confessio), mely Bucert és Capitót arra ösztönözta, hogy közelebbi kapcsolatot keressenek a genfi reformátorral. Kálvin az úrvacsoratanban Bucer nyomdokait követte, majd a Buliingerrel folytatott élénk levelezés segítségével alaposabban kidolgozta saját álláspontját, amitől a közeledést remélte. Zürichben nem kifejezetten lelkesedtek a wittenbergi konkordátumért (1536), mint ahogy annak sem látták szükségét, hogy megegyezést keressenek a lutheránusokkal az úrvacsora kérdésében. A másik oldalról Luther 1539-ben még nestoriánusnak tartotta Zwinglit, 1541-ben pedig már az anabaptisták közé számította őt. 1544-ben jelent meg Luther rövid hitvallása az úrvacsoráról, melyben Zwinglit és Oekolampadiust Karlstadt és Schwenckfeld társaságában a rajongók és a sákramentumok megvetői közé sorolta. Kálvin saját feladatának tekintette egy újabb úrvacsoravita megakadályozását. Képesnek is érezte magát erre, mivel ő is vallotta Krisztus jelenlétét a Szentlélek munkájának hangsúlyozásával, anélkül, hogy csökkentette volna a hit szükségességét. Buliinger és Kálvin álláspontja közeledett levelezésük során, de Buliinger ezt nem nagyon akarta nyilvánosan is megerősíteni. 1549-ben Kálvin Faréi kíséretében meglepetésszerűen megjelent Zürichben. Előzőleg engedélyt kért a genfi tanácstól, hogy Zürichben a francia királlyal való szövetség érdekében emelhessen szót. Egyébként ez az elgondolás is szerepet játszhatott abba, hogy az úrvacsora terén egyességet akart elérni: egy átfogó szövetség a császár ellen, melyhez a német fejedelmek is csatlakozhatnak. Egyúttal azt is szem előtt tartotta, hogy Buliingerrel együttműködve talán javíthat a Bernhez fűződő régóta feszült kapcsolatokon egy közös úrvacsorái hitvallás segítségével. A zürichi megállapodás létrejöttéhez csupán egy alig két órás találkozóra és egy személyes tárgyalásra volt szükség. Kálvin hajlandó volt részben átvenni Buliinger szóhasználatát: nem az a fontos, hogy ki győz a vitában. A Consensus Tigurinus alapján Genf és Zürich immár közös álláspontot képviselt az úrvacsoráról szóló hitvallással kapcsolatban. A predestináció és az egyházfegyelem témájában továbbra is megmaradt a nézetkülönbség, de ez a két egyház egységét nem veszélyeztette. A Consensus szövegét 1551-ben hivatalosan is a nyilvánosság elé bocsátották. Az irat a legtöbb svájci városban helyeslésre talált. Bem azonban vonakodott: részben eltérő véleményének köszönhetően, részben pedig azért, mert az egyeskedés folyamatába nem vonták be őket: a berni lelkészek, Haller és Musculus pedig szívesen beleszóltak volna a dolgok menetébe. Buliinger 1571-ben azt írta Bézának, hogy le kellett beszélnie Kálvint a „bucerizmusról,” ami még strasbourgi tartózkodásakor vált meggyőződésévé. Kálvin ugyanakkor viszontláthatta az egyezségben saját teológiai álláspontját, habár Buliinger kifejezett kérésére beleegyezett abba, hogy kihagyják a szövegből a substantia (lényeg) kifejezést, amit pedig ő maga 1537 óta használt. Bucer - immár Angliából - ugyancsak egyetértéséről nyilatkozott. Az egyezség központi gondolata az volt, amit Kálvin kezdettől képviselt: a Krisztussal való közösség, amit a Szentlélek munkál, mi pedig hittel fogadunk el. Világos, hogy a lényegi egyesülést Kálvin és Bucer nem a megfogalmazásban, hanem az úrvacsora titkának az átélésében keresték. S amint ezt biztosítottnak látta, újra előtérbe kerülhetett az egyház egységéért érzett elhivatottsága. Kálvin úgy vélte, a Consensus alapján elindíthatja a párbeszédet a lutheránusokkal, pozitív eredmény reményében. Csalódnia kellett. Maga Buliinger sem osztozott Kálvin reménységében, a szigorú lutheránusok pedig oly mértékben támadták a Consensust, hogy az úrvacsoravita végül a lehető leghevesebben lobbant újra lángra. Melanchton ebben az időszakban különböző, Németországon belüli teológiai harcokkal volt elfoglalva, melyek Luther halálát követően, részben az Interimmel kapcsolatban alakultak ki, ezért Kálvin mélységes csalódására ő sem támogatta a közeledést, mivel már így is kriptokálvinizmussal (rejtett kálvinizmussal) gyanúsították meg némelyek. A helyzeten az sem segített, hogy Joachim Westphal hamburgi lelkész heves támadást intézett Kálvin ellen Farrago confuseanarum et inter se dissidentium opiniorum (1552) címmel, melyben Karlstadt, Zwingli, Péter Mártír, Oekolampadius, Bucer, Buliinger és Kálvin írásaiból idézetek végtelen sorát felsorakoztatva azt próbálta bizonyítani, hogy a „rajongók” ellentmon' danak egymásnak, és az úrvacsora szereztetési igéin erőszakot vesznek. A következő évben Westphal egy újabb írásában (Recta fides de Coena Domini) Zwingli „emlékvacsora” megközelítését vette górcső alá. Johannes a Lasco kérésére, akitől - Angliából származó menekültjeivel együtt - egyes lutheránus államokban és városokban megtagadták a menedékjogot, Kálvin tollat ragadott, hogy védelmébe vegye őket, és egyúttal a Zürichben megfogalmazott Consensus mellett is kiálljon. Ennek az írásnak az első változatát Buliinger nem támogatta, mivel szerinte Kálvin Luther néhány kijelentését túlságosan is pozitívan értékelte. Az irodalmi harc akkor lángolt csak fel igazán, amikor végül 1555-ben megjelent Kálvin Defenso sanae et orthodoxae doctrinae írása. Westphal, majd később Heshusius és mások tollából egy sor olyan könyv jelent meg, amelyben azt állították, hogy a svájciak az úrvacsoráról szóló tanításukban ellene mondanak a Szentírásnak. Kálvin a másik oldalról több ízben is azt állította, hogy a lutheránusok szóvivői mesterüket „majmolva” becsapják magukat. „Bárcsak élne még Luther” - sóhajtott fel Kálvin. Folytatjuk
