Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-11-01 / 11-12. szám
C ALVIN SYNOD HERALD 21 Kiss Menyhért A TANÍTÓ A kürtös ember végigkürtölt a falun. Fél lábára sánta volt, szinte ugrált előre, annyira sietett, s a kürtöt is úgy fújta, hogy fájdalom volt hallani. Máskor kedves, cifra, megkapó melódiákat rögtönzött, tréfált, vígan kurjantott. Most csupa láz, bizonytalanság, kétségbeesés volt a kürtölése. Mikor a piacon, a nagytemplom előtt fújta, már a könnyei is megeredtek.- No, Uramisten, most fújom utoljára Néked és gelenceieknek! Asszonyok jajgatva futottak utána, gyerekek csapkodták a kapuajtókat. Ajtók, ablakok, kapufélfák tárva-nyitva, az udvaron szekerek ruhaneművel, egy-egy párna a hordók, a zsákok tetején, máshol nagy, emyős szekerek túlontúl terhelve mindenneművel. A kürtös riadt hangja félelmesen zúgott a falun át:- Tizenkét óra alatt mindenkinek menekülnie kell. De jobb előbb, mint utóbb. A románok már a falu határában vannak, puskalövésnyire. Néhány csendőr lövöldöz rájuk a fenyves erdőben. Aztán, ó rettenet, itt teremnek. Az asszonynépek ijedősebbek, azok menekültek is, ki kocsin, ki gyalog. Az öregek meg a fiúgyerekek, azok nagyokat nyeltek, hosszan hallgattak, villámlott a szemük, zihált a mellük, s a kezüket rázták hangtalanul a levegőben. Hát az öreg tanító, a vén sas, egyszerre, a nagy veszedelemben minden szem feléje fordult. Mit mond, mit csinál az öreg szittya? Gábor Mózes ott állt az iskola udvarán, összefonta mellén a karját, s a hozzá fordulókat megnyugtatta:- Ne meneküljön innen senki. Mi kétezer éve vagyunk itt, mert minket Isten ostora, Attila hozott ide. Azóta lakunk itt Gelencén, a határon. Mi innen nem megyünk, értitek? Csengessétek össze a gyerekeket. Nyolc órakor elmegyünk a templomba, aztán az iskolába. Én megtartom a tanítást, lehet utoljára, a magyar tanítást. Sokan voltak, akik igazat adtak a tanítónak, és nem engedelmeskedtek a csendőröknek. Lesz, ami lesz, a gelenceieknek joguk van e földhöz, és Gábor Mózes igaz magyar, tudja, mit csinál, lehet utána menni. Máskor is hallgattak reá, nem csalatkoztak. Maradnak. És a nagy riadalom kissé csendesült, valami bizalomféle szivárgott a lelkekbe. Gábor Mózes, a veterán tanító nagy, hatalmas alakja erőt, bátorságot, hitet ébresztett a csüggedőkbe. A férfiak, legénykék kapát, kaszát, fejszét vettek a vállukra, s az iskolaház udvarára gyülekeztek. Futott a hír, mint a vihar szele: gyülekezni, gyülekezni az iskola udvarára! A tanító megmondja, mit kell tennünk! Most tartja az utolsó magyar beszédű előadást! Könnyes szemmel mondogatták:- Ha a románok legyőznek bennünket, akkor vége lesz itt a magyar világnak. Még a tavi béka is románul kuruttyul...- Most már vége lesz Magyarországnak, ha a székelységet letöri a román. Az asszonyok csoportjában ez hallatszott:- Tegnap a havasból lejött a Pántya Juon major. Sallangosan, ünneplőén, ahogy sohase láttuk. A kocsmában bort rendelt, máskor a pálinka is megtette a hitványnak, úgy rázta a gyűszűjét, mint a kutya a pacalt, s afféléket hirdetett:- Most már mink leszünk az urak. Rövidesen itt lesz Nagyrománia. Az őszi nap már magasan ballagott az égen, a plébános úr misét mondott, s hívei élén kijött a több évszázados, ódon templomból. A plébános úr is nyugalomra intett s hívei lelkére kötötte, hogy ha megpróbáltatásokat szánt Isten e népnek, hát Isten akaratában megnyugodva, hívőén kell elviselni. És jött le velük a hegyről, melynek kúpján az Isten háza uralkodott messze vidékekre, jött le a nyájával és bekanyarodtak az iskola udvarára. Akkor három csendőr futólépésben vágtatott át a falun. Mind a három poros, izzadt és véres volt. Háromszéki fiúk voltak, jól ismertek minden zegzugot a vármegyében.- Mondtuk már, ugye, hogy fussatok. A móc kegyetlen ellenség.- Gábor Mózes marad. Mü es maradánk!- Az öreg megbolondult. A gépfegyvererdő ellen nem lehet marokkal vitézkedni. Bent az iskola nagytermében gyülekeztek össze. Kelet felől gépfegyverkattogás és ágyúbömbölés kavargott. Olyan különös, ellentmondó kép, csodálatos szép őszi délelőtti verőfény, halkan aláperdülő, sárga falevelek s az idegszaggató, dörömbölő harci zaj. Gábor Mózes, mint egy hatalmas fenyő a Kárpátok ormáról, mint egy élő tilalomfa, kitárt karokkal állt Magyarország térképe előtt.- Fiaim, leánykáim — kezdette s ti összesereglett kedves szülők, szívem mélyéből köszöntelek e nevezetes, nagy napon. Bizony minket nagy szerencsétlenség ért, mert akkor támadt ránk a gyáva szomszéd, mikor a mi hős gyermekeink Európa négy sarkán verekednek. Hiénák jönnek, hogy a hullának hitt tetemét ez ezeréves honnak szétmarcangolják. Lehet, hogy az Isten úgy teremetett minket, hogy feláldozzuk életünket a magyar hazáért. Könnyű a magyarnak meghalni, büszke örökségül hagyták ránk atyáink. De bármi történjék a következő órában vagy pillanatban, a mi magyarságunkat meg nem tagadjuk. Erre esküdjetek, gelenceiek, a Szentháromság egy Istenre, az Atyára, Fiúra és Szentiélekre...-Esküszünk, a Szentháromság egy Istenre, az Atyára, Fiúra és Szentlélekre... A fegyverropogás mind sűrübb-sűrübb lett, az iskola ablakán látni lehetett, amint a hegyoldalról, kelet felől földszürke hullámzó rajvonal kígyózott alá a faluba.- Mert setét és szomorú idők jövének ránk, letépik nemzeti zászlónkat, eltiltják nyelvünket, megszaggatják ruháinkat, üldözni és gyilkolni fognak, mert magyarok vagyunk... Gelenceiek, esküdjetek, hogy amint a mi Urunk Jézus Krisztus elszenvedte a csőcselék ostorcsapásait, mi is türelmesen elszenvedjük...-Esküszünk! Ekkor pattan föl az ajtó, vérző homlokkal rontott be a harangozó fia.- A templomtorony ablakából figyeltem. Meglövének. Fussanak, ki-ki a házába, minden pillanatban itt vannak. Hallják a rezesbandájuk muzsikáját... Már a piacon lehetnek.
