Calvin Synod Herald, 2011 (112. évfolyam, 3-12. szám)
2011-05-01 / 5-6. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD sikoltással elzuhant a frissen kaszált virágok közt. A sikoltásra Csóré Dávid, ki fennebb kaszált, dermedten felütötte a fejét, súlyos, vészterhes, lassú léptekkel megindult a leány felé. Az édesanyja rémülten vetette rá magát a leányra.- Ne bántsa, Dávid! - könyörgött. - Ha Istent ismer, ne nyúljon hozzá! Nem ő a hibás. Mit csináljunk, ha Isten így rendelte! Az ember megrándult és elfehéredett.- Mi baja annak a leánynak? - hörögte tompán.- Semmi, semmi! - kapkodott az anya. - Lehet, hogy napszúrást kapott... Rosszul lett szegény. Az ember keserűen felkacagott.- Ne hazudj! Mi baja annak a leánynak? Az asszony két fekete kezét is védőleg terjesztette gyermeke fölé.- Semmi, semmi! Istenem, Istenem!... Téljen magához, Dávid! Úgyis elveszi István! Csóré Dávid most már mindent megértett. Keze a kaszára rándult, és az éles kasza a magasba villant. Pillanatig tétovázott, és - kiesett a kasza a kezéből. Nagy feje lecsuklott, és forró köd lepte el szemeit. Lenézett a leányra, ki halványan, sárgán feküdt a lekaszált fűben, mint a halott, ki viszamosolyog a túlvilágról. Anyja csókolgatta ernyedt orcáját, rémülten dörzsölte homlokát, feltépett ruhája alatt a szívét. Az ember eltántorgott onnan, és a föld szélén leült egy kőre, öklére hajtott fővel töprengve. Azalatt fenn a havasban boldogan dolgozott a legény a házukon. Kezében finoman csengett és villogott a faragófejsze, a földön hevert a sárga colstrok, és illatos, fehér forgács hullott a lábaihoz. Szótlanul dolgoztak egész nap a szénával. A dühtől, szégyentől elsötétedett agyú ember rá se nézett a két ijedt fehémépre. Megszakadásig dolgoztak mind a hárma. Estefelé a boglyák készen álltak, de Csóré Dávid nem mozdult. Ült magába roskadtan, és gondolkodott. A két nő szepegve állott. Tudták, hogy a setétet váija, mert nappal szégyelli emberek közé menni.- Vége a becsületemnek! - sóhajtott fel néha nehezen. A kínlódása még jobban fájt a leánynak, mintha a kaszával levágta volna. Nézte a száraz öregembert, és a keserűség elöntötte a lelkét.- Öljön meg, édesapám! Az ember rápillantott hosszan, némán. Felállott, fogta a kaszát, és megindult hazafelé. Gömyedten ereszkedtek le a hegyoldalon. Elöl a férfi, hátul a két roskadt asszony, mintha halottat kísérnének. A pataknál megállott az ember, és ránézett a színtelen leányra.- Nyugodj egy kicsit! Ebben az állapotban nem szabad megerőltetned magadat! A hangja száraz, kemény volt, de mély, fájdalmas szeretet rezgett benne. Csak az érezte, kinek szólott. A leány a mellére szorította a kezét, hogy a szíve meg ne hasadjon, és átkozta magában a bűnét, a legényt, ki ide juttatta.- Én elbujdosom, hogy soha híremet se hallják! Se az apa, se az anya nem szólt erre semmit. Mentek tovább. Az út martján, a mezőn, a némaságban cirpeltek a tücskök. A faluban már csend volt. Este. A falu népe korán lefekszik, mert korán kell kelniök. Ember már nem járt az úton, de önkéntelen mégis megállották az első házaknál. Féltek, és mint a tolvajok, úgy szöktek haza. A kapuban ott feküdt a tehén, ahogy a csordából hazajött. A kapu zárva volt, s nem volt, ki beeressze. A két szarvára most is két virágcsokor volt kötve, a legény szép szerelmes levele. Az ember meglátta és visszatántorodott. A két asszony zokogni kezdett. Az állat lassan felemelkedett, és a kelő hold fénye ráhullott a meghervadt szép virágokra. Nem ettek és nem aludtak. A tehén is fejetlen maradt. Se az ember, se az asszony nem merte bekötni az istállóba, mert ott volt a virág a szarvain. Lefeküdtek. A vénasszony árván reszketett az ágyban az ember mellett. A lámpa lehúzva szomorkodott az asztalon, mintha virrasztanának. Éjfél felé az „oldalház”-ban, a leány kamrájában valami megmozdult. Az anya rémülten meresztette arrafelé a szemeit. Csóré Dávid is felütötte a fejét, és érezte, hogy agya elködösödik. Mind a ketten tudták, hogy most a leány csinál valamit.- Jaj! - harapta a párnát az édesanya. Nem volt erejük megnézni, hogy mit csinál a leány. Újra csend lett. Az ember nem bírta tovább. Felugrott, és belépett a leányhoz, ki felöltözve, bujdosásra készen ütközött szembe az apjával. Egymásra néztek.- Bocsásson meg, édesapám! - csuklóit össze a leány. Akkor Csóré Dávid megfogta a leány kezét, s az ágyhoz vezette. Nehéz volt a kaija, mégis megölelte, hideg volt az ajka, mégis megcsókolta.-Feküdj le, lelkem! Egy szál pendelyben az édesanyja is odajött. Mind a ketten leültek az ágy oldalára. A szomorú leány békésen elszenderedett. Kicsit már mosolygott is álmában. Nehéz éjszaka volt. A vénasszony ülve elaludt. Csóré Dávid óvatosan megfogta, és mint a pelyhet felemelte, lefektette. Maga ott maradt a leánynál, és nézte hosszan, szótlanul. Ki tudná megmondani, hogy az ilyen egyszerű ember ilyenkor mit gondol? Akkor már hajnalodon. Valahol a falu végén megszólalt a baromriasztó tülök. Hajtják a csordát! - gondolta Csóré Dávid. Felkelt és kiment, hogy a tehenet kieressze. Akkor jutott eszébe, hogy meg sem fejték, be sem rekesztették. A szép ötéves üsző ott feküdt az udvaron, a nagy almafa alatt. Fejét felemelve, mozdulatlanul tartotta, mintha egész éccaka a legény hervadt virágait őrizte volna a szarvain. A virág látása még egyszer végighasított az ember szvén. Még egyszer hideg lett a szíve, és megállott csüggedten. A szégyen, a harag még egyszer leütötte a lábáról, de aztán megrázta magát, és odalépett az állathoz. T
