Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-05-01 / 5-6. szám
20 CALVIN SYNOD HERALD 5. Az 1539-es Institutio Az 1536-os Institutio „kiskátéjából” valóban egy egészen új tankönyv lett, mely címének megfelelően már valóban a keresztyén vallás tanítására szolgált. Kálvin tovább dolgozott müvén egészen az utolsó kiadásig: csupán akkor mondta ki azt, hogy az anyag elrendezése végre megfelel az elképzeléseinek. Az 1539-es kiadás mégis jelentős bővítést hozott, ahogy a további kiadások is egyre több új anyagot tartalmaztak, egyrészt Kálvin exegetikai felfedezései alapján, másrészt azáltal, hogy tovább szaporodtak az óegyházi hivatkozások, valamint egyre erősödött a mű apologetikai hangvétele is. Az eredeti koncepció azonban változatlan maradt. 1543 óta ez az igen jellemző Augustinus-idézet áll apraefatio végén: „Megvallom, én is azok közül való vagyok, akik gyarapodva írnak és írva gyarapodnak.” (Czeglédi Sándor ford. 1909) Az egymást követő kiadásokban csak az anyag mennyisége és formai elrendezése változott. Az első kiadásban az első mondat például így hangzik: „Summa fere sacrae doctrinae duabus his partibus constat: Cognitione Dei ac nostri. ” („Úgyszólván az egész szent tudomány ebből a két részből áll: Istennek és magunknak az ismeretéből.” - Victor János ford. 1936) Az 1539-es kiadástól kezdődően ezt a bővített változatot olashatjuk: „ Tot a fere sapientiae nostrae summa, quae vera demum ac solida sapientia censeri debeat, duabus partibus constat: Dei cognitione et nostri. ” („Egész bölcsességünk, már ti. amelyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk, két részből áll: Isten és önmagunk ismeretéből.” - Czeglédi Sándor ford. 1909.) Azért kellett művét az eredeti hét fejezet helyett tizenhét szakaszra osztania, mivel a „törvény, hit imádság” katekézisjellegű anyaga mellett hangsúlyossá váltak újabb témák is, s ezek külön figyelmet követeltek: Isten és önmagunk ismerete (I-II. fejezet), a megtérés (V. fejezet) a megigazítás (VI. fejezet), az Ószövetség és az Újszövetség kapcsolata (VII. fejezet), predestináció és gondviselés (VIII. fejezet). A sákramentumokat Kálvin ebben a második kiadásban három önálló fejezetben tárgyalja: egyet szentel a sákramentumoknak általában (X. fejezet), egyet-egyet a pedig a keresztségnek (XI. fejezet) és az úrvacsorának (XII. fejezet). A következő három szakasz (XIIIXV. fejezet) taglalja a keresztyén szabadság, az egyházi hatalom és a világi kormányzás kérdéseit. Az Institutio második kiadását az öt „úgynevezett sákramentum” cáfolata (XVI. fejezet) és a kerestyén életről szóló (XVII.) fejezet záija. A második kiadáshoz írt előszavában Kálvin azt írja, talán kiforrottabb formában is közreadhatta volna művét, ha az utóbbi két évben nem lett volna annyira elfoglalt. Azt is tudjuk, hogy Strasbourgban nem volt arra lehetősége, hogy hozzáférjen egy rendes könyvtár anyagához, így nagyrészt emlékezetére volt utalva Szent Ágoston és a többi egyházatya idézésekor. Joggal írhatta Johannes Sturm az 1543-as kiadás címlapján: „Kálvin János Institutió'fibm szokatlanul éles elméjű, nagy tudású és kiváló emlékezőtehetségű emberként mutatkozik be. Világosan fogalmazó szerző, tele mély értelmű gondolatokkal.” 6. Tanulmány az úrvacsoráról Kálvin alkotókedvét jelzi egy másik, rövidebb írásának a megjelentetése is, melyet szintén Strasbourgban szerzett: Petit traicte de la saincte Cene de nostre Seigneur Jesus Christ. Ezt a francia nyelvű könyvecskét azért írta, mert azt tapasztalta, hogy néhány egyszerű hívő embert összezavarnak az úrvacsora körüli viták által felvetett kérdések. Ezeket szerette volna tisztázni. Művében felvázolta az úrvacsoravita kialakulásának okait, rávilágítva egyik oldalról Luther, másik oldalról Zwingli és Oekolampadius megközelítésére. Luther - Kálvin szerint - durva hasonlatokkal élt. de kényszerűségből: csupán azért, mert nem tudta máshogy érzékeltetni álláspontját. Nem könnyű dolog egy ilyen magasztos dolgot kézzelfoghatóvá tenni. Zwingliről és Oekolampadiusról pedig azt mondta, hogy ők ésszerű érvekkel próbálták védeni Krisztus mennybemenetelének betű szerinti értelmezését, de azt elfelejtették megmagyarázni, hogy ez alapján hogyan értelmezhetjük Krisztus jelenlétét az úrvacsorában. Kálvin szerint mindkét oldal tévedett: Luther is, ellenfelei is túl messzire mentek. Ennek ellenére nem szabad elfelejteni, milyen nagy dolgokra használta Isten ezeket az embereket. Saját úrvacsoratanát így adja elő: Ha a sákramentummal hit által élünk, akkor részesedünk az Úr testének és vérének a lényegében. Hogy ez pontosan miképpen történik, azon lehet filozofálni, a lényeg azonban az, hogy Istenhez emeljük fel a szívünket, de ne felejtsük el, hogy mindez csakis Isten természetfolötti erejének a műve. Ennek a lelki közösségnek a Szentlélek a köteléke. Kálvin tehát ezzel a kis írásával az úrvacsoraviták miatt összezavarodott francia reformátusoknak akart tájékoztatást adni. Feltűnő, hogy milyen megértőén, mennyire békítő szándékkal nyilatkozik Lutherrel kapcsolatban, akit 1538 elején még hőzöngőnek nevezett. Jól számított: Luther köszöntését küldte Bucer közvetítésével, és azt üzente, hogy Kálvin és Sturm könyveit különösképpen is nagy örömmel olvasta. Melanchthon pedig azt mondta Kálvinnak, hogy Luther nagyra tartja őt. Ezen Kálvin annyira fellelkesült, hogy azon gondolkodott, nyilvánosságra kellene hozni a hírt, Melanchthon azonban lebeszélte erről. Kálvin nem felejtette el Luther barátságos gesztusát még akkor sem, amikor 1545 környékén ebből már kevés volt érzékelhető. Kálvin mindenesetre kész volt a wittenbergiekhez való közeledésre. 1539. február végén megpróbált személyes kapcsolatot kialakítani Melanchthonnal, amikor - saját szakállára, hiszen a reformátusok hivatalos küldöttje Bucer volt - Frankfurtba utazott az ott tartandó kollokviumra. Bucer azt írta Kálvinnak, nem sikerült jelentős eredményeket elérnie az üldözött francia protestánsok ügyében. Kálvin - Sturmmal egyetemben - annak reményéban utazott Frankfurtba, hátha nekik mégis sikerül rávenniük a német fejedelmeket, hogy járjanak közben I. Ferencnél a hugenották érdekében. Frankfurtban részletes megbeszélést folytatott Melanchthonnal a svájci reformáció és Luther tényleges közeledésének lehetőségéről. Melanchthon ebben az időben úgy vélekedett, semmi hasznuk nincs már a további emberi kísérleteknek: csak maga Isten képes megteremteni az „egységet az igazságban.” Kálvin szigorúbb egyházfegyelmi javaslata sem talált nála igazán visszhangra: a wittenberegi teológus, bár sajnálkozott az egyház állapotán, mégis úgy vélte, nem sokat tehetnek a javulás érdekében. Mindazonáltal Kálvin jó benyomást kelthetett Melanchthonban, aki ettől fogva minden igyekezetével azon volt, hogy Kálvint is bevonják a római katolikusok és a protestánsok közötti közeledést célzó kollokviumok szervezésébe. Kálvin többek közt annak a reményében vett részt ezeken a találkozókon, hátha a német fejedelmek hajlandók lesznek beavatkozni a francia protestánsok
