Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1-2. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 mellett botorkált vakon, ami pedig ott álltt előtte! íme, a hatalom, ami ellenállhatatlanul cselekvésre lobbant! Az erő, ami tömegeket ébreszt, új vallást alapit, sokadalmakat mozgat, eggyé kovácsol tüz-víz ellen, gyötrelem ellen vértezni képes. Már tudta, mit kell tennie. És ebben a pillanatban láthatóvá bontakozott az a hatalamas kéz is, ami eddig elrántott előle minden célt, minden beteljesedést, ami örvényt nyitott a választott útjai közepén, ami betemette még a sír virágos katlanát is, amint ő maga nyugvására megkívánta. Nem azért lett, hogy szerelmest ringasson a téredein, szédült mámorban! Nem azért küldték, hogy gyermekek tányérjában szelje apró madárfalatokra ezt a nagy, zengő, dübörgő életét! Nem azért indították, hogy elébe vágjon a népjogok törvénybe írt evolúciójának, hogy homokvárat építsen a rendi elhelyezkedés csapkodó hullámai közepette! Nem paraszt-fölszabadítónak, nem király dajkának, nem tömegsírok ezeregyedikének, nem is vakmerőnek termett, hanem messze világító lármafának, Erdély Esthaj nalcsillagának. Már tudta, mi a teendője, és indult, világsúlyok terhétől szabadultán, boldogan, könnyen, hogy ne veszítsen egyetlen pillanatot sem. Előszedte az írószeres ládikát, és három levelet írt egymásután. Egyet Czibak Lőrincné nemzetes asszonynak, egyet Péter úrnak, egyet Székesfehérváry Fülöp váradi nagyprépostnak. Aztán hívatta Horváth Péter kapellánust, és átadta neki mind a hármat, A pátemak azonnal indulnia kellett az ötven bihari legénnyel és a kísérettel vissza, Váradra. A felméri réten egyedül maradt a nagy vezéri sátor. A vajda csak két szolgát tartott magánál. Mikor a csapat elvonult, munkába állította őket. A sátor vázát pompás, bíborral vont aranykárpitokkal húzatta át. A bejárat nyílására drága keleti szőnyegeket akasztatott. Majd talpig hántatta a sátor előtt sudárodó óriásfenyőt. Száraz gallyakból máglyát hordatott alá. Estére, hogy a legények mindennel elkészültek, beküldte őket Felmérre, a plébániára. Éjszakázzanak ott, a papnál. A vajda egyedül maradt. Fölbontotta az úti ládákat, díszruháit, ékszereit drágamívű fegyvereit mind kirakta a sátorban. Felöltözött teljes főpapi díszébe, mellén aranyláncra függesztve a kereszt. Aztán a fegyverei közt keresgélt. Egy szélet, bagariabőrtokos, matériával cifrázott, arannyal dömöckölt damaszkuszi pengén megállt a szeme. Elnézte messzetűnődőn. Az a kard volt ez, amit harminc hosszú esztendő előtt Csáky István övezetett a derekára, mikor elindult, ki a nagyvilágba, emberré lenni, gyönyörködni, csalódni, a férfinevet kiérdemelni. Igen, ez a kard volt az, csakugyan! Valahonnan nagy-nagy távolságból még mintha Fülöp atyus hangját is hallaná: „Légy az igazság harcosa... Ne ontsd hiába felebarátod drága vérét, de a magadét ne kíméld semmi igaz ügyét. És ha az úr egyszer megbecsülne azzal, hogy az életedet váltságul fogadja, ösmerd meg a vértanúk gyönyörűségét.” Oldalára hevederezte a kardot. Aztán kivette a sátorasztalra néhai való jó Czibak Lőrinc úr aranyozott fejű, roppant buzogányát. Felöltötte a vajdamentét, maga elé a vajdasüveget. Meggyújtotta a szövétneket, felnyitotta a breviáriumát és áhítatos imába merült. A langyos nyáresti szél lassan terelgette az ég végtelen karámjába szerte legelésző föllegbárányait. A csöndes éjszaka szétteritette hímes fátyolát a szunnyadó világ orcáján. A mélységes borongásban, lent a látóhatár peremén, egyszerre kápráztató világosság támadt. Üstökös pompában, szem nem látott óriás csillag robogott fel a mennyboltozatra. Gyakori volt a jel ez időkben. A história-rovók már alig is ügyelték őket, de ez a csodálatos csillag még az ő kezükben is megindította a tollat. Lángból és vérből szőtt uszálya lesöpörte az égről a halott fekete napokat, a félszemmel hunyorgó, irigy bolygócskákat, s feltrónolt egyedül a firmamentum sápadt homlokára, teliszórva árnyával az éjszakai mezőt, a kékes violafényben füstölgő dombok lankáit, a harmatcsóktól szerelmesen lihegő erdők dús lombkoronáját. A rét ezerszínű virágai felneszeitek és kitárták illatos kelyhüket, mint nappal, napsütésben. A patakok fehérezüst kígyói nesztelenül suhantak tovább, mintha félnének, hogy csobogásukkal elriasztják a tündöklő csodát. A hallgató, bámész csöndességbe hirtelen fájdul bele egy fegyveres csapat settengő zaja. Fogaras felől óvakodnak fölfelé a felméri útra. Hátukig csüngő fehér kecse-sipkájukon, dolmányaikon, vörös saruikon látszik, hogy janicsárok. Előttük lovas szpáhik jönnek. Mögöttük akindzsikopjákon törik meg az üstökös sziporkázó fénye. A csapat élén három lovag: Dóczy János, Batthyány Orbán és Ghiczy István hadnagy. Bámulják a nagy csillagot. Aztán felhökkennek. Ott, túl a kis erdőn, a zöldselyem róna közepén, a hirtelen elébük bukkanó fennsík visszaveri az ég sugárözönét. Virágos halom mellében nagy, százados fenyőoszlop áll lármafát. Lángol tövétől a csúcsáig. A sistergő fénycsóvák magasra lövellnek, bevilágítják a halomka mellett vert sátor tündöklő bíborbársonyát. A bej árat fölött ezüstpajzzon sárkányfogas címer, ormán Erdély vajdájának zászlaja hirdeti messze, hogy otthon a gazda. A sátor környéke néptelen. Ameddig a tekintet ellát, sehol egy teremtett lélek. Bokrok nem zörögnek, fegyverek nem csörögnek, paripák nem vihognak, tábortűz nem ég. Még strázsa se áll a sátor előtt. A vezetők összenéznek. Tanácskoznak. Aztán tíz akindzsi kiválik a csapatból. Szétfutnak a mezőn, kémlelődnek. De ők se találnak senkit. A rét kihalt. Csak a sátorban van valaki. A szőnyegréseken kicsillan a szövétnek sápadt fénye. Dóczy úr megrántja a vállát.-Annál jobb! És lappang a sátor felé. Nyurga vállbán előrebukó alakja egyre jobban megnő, kiegyenesedik, ahogy közelebb és közelebb ér. Most beles a szőnyeghasítékon. Arcán kigyullad egy régi ütés ökölnyoma. Nézegeti a magános virrasztót, majd visszalép. Int a fegyvereseknek. Egy csapat janicsár előresurran, félkörbe áll a sátorbejárat előtt- Kezébe veszi pallosát. Dóczi úr számlálja őket. Az ötvenediknél bólint elégedetten. Fölemeli buzogányát és megdöngeti vele a sárkányfogas címert:- Hej, Czibak Imre! Adósod vagyok! Eljöttem, hogy megfizessem! A nyúlt árnyék megfordul és visszasuhan a bokrok sűrűjébe. A sátor függönye szétcsapódik. A bíborbársony keretben ott Folytatás a 22. oldalon
