Calvin Synod Herald, 2009 (110. évfolyam, 1-12. szám)
2009-01-01 / 1-2. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD Willem Van’t Spijker: Kálvin élete és teológiája IOANNES CäLVINVS A „ rotterdami portré’’ alapján készült anonim rézkarc (1600 körül) (Folytatás múlt [november-december 2008] számunkból) VI. Strasbourg 1538-1541 Kálvin 1538. szeptember elején érkezett Strasbourgba, hogy Bucer kérésére átvegye egy francia menekültekből álló kis közösség gondozását. A közösség az ő vezetése alatt vált igazán gyülekezetté. Bucer meghívására már júliusban a városban járt tájékozódás céljából. Akkoriban még nem akarta elfogadni Bucer és Capito meghívását. Bucemek keményebb szavakhoz kellett folyamodnia, hogy meggyőzze Kálvint: azt mondta neki, nem azért hívta el Isten, hogy nyugodtan tanulgasson, hanem hogy egy gyülekezet gondját viselje, és Isten bizonyára majd őt it megtalálja, mint Jónást az ő idejében. Kálvinra hatott a próféta példája, és elfogadta a meghívást. 1538. szeptember 8-án prédikált első alkalommal az akkoriban főképp Metzből érkező réfugies (menekültek) közösségében. 1. Háttér Strasbourg szabad birodalmi városként 1529-ben döntött a reformáció mellett. A miseáldozat eltörlését követelő hangok már 1524-től kezdve fokozatosan erősödtek, mígnem a tanács végül beadta a derekát. A céhekkel történt hosszas egyeztetés során arra a megállapításra jutottak, hogy a mise ellentmond Isten igéjének és Krisztus tanításának, és már régóta nem más, mint jelentéktelen, üres kötelezettség. A mise eltörlése a tanács számára egyet jelentett a keresztyénség felvételével. A lelkészeket a magisztrátus fennhatósága alá vonták. A strasbourgi vezetőség apparátusában - Erasmus szavaival élve - kéz a kézben járt a római fegyelem, az athéni bölcsesség és a spártai tisztesség. Amikor Zwingli 1529-ben Marburgba menet átutazott Strasbourgon, azt mondta róla, ebben a városban hamarosan helyre fogják állítani az igaz kegyességet. Az evangéliumi mozgalom fejlődése töretlenül haladt előre az állam által biztosított kiegyensúlyozott szervezeti keretek között: különféle helyi intézmények biztosították, hogy a publica Faxot (a közösség békéjét) ne zavarja meg semmi. Az új vallási mozgalmat leginkább ez a politikai cél kísérte fejlődése útján. A hatalom sem a régi papságnak, sem az új lelkészeknek nem engedte át a kormányrudat. Mint minden szabad birodalmi városnak, Strasbourgnak is az volt a legfontosabb szempontja, hogy elkerülje a lázadásokat. A kormányzat nem mozgatója, csak kísérője volt a reformációnak, az is csak akkor, amikor már világossá vált, hogy az evangéliumi igehirdetés terjedését nem tudják feltartóztatni. Az evangéliumi mozgalom úttörője Matthias Zell volt (1477- 1548), aki 1521-ben a Római levél alapján kezdett prédikálni. 1523-ban érkezett a város falai közé az a három ember, aki Zell mellett a strasbourgi reformáció hangadójává vált: márciusban Wolfgang Capito (1478-1541), májusban Martin Bucer (1491- 1551), ősszel pedig Caspar Hedio (1495-1552). Közülük pedig vitathatatlanul Bucer vette át a vezető szerepet. 2. Bucer és az egyházközségi gondnokok Mire Kálvin Strasbourgba érkezett, a reformáció már kialakította saját helyi formáját. Elsőként a liturgiái változások lehettek szembetűnők. Ezeket Bucer alapozta meg a mise bírálatát indokoló Grund und Ursach (1524) című művében. Bucer ekkor már nem elégedett meg a lutheri állásponttal, a keresztség kérdésében pedig már ekkor kitűnt, mennyire eltér az álláspontja a korai anabaptistákétól. Ez a nézetkülönbség a harmincas évekre még markánsabbá vált. A strasbourgiak kezdettől fogva Zürich és Wittenberg között álltak, igyekezve a vita helyett a közvetítés lehetőségét keresni. A strasbourgi gyülekezet tulajdonképpeni reformációjára az 1533-as zsinaton került sor, melyet a lelkészek és az „egyházközségi gondnokok” készítettek elő. Szerkesztettek egy 16 cikkelyből álló hitvallást, melyben már Szervét Szentháromságmagyarázatát, valamint Melchior Hoffmannak az inkamációról és a szabad akaratról vallott nézeteit is megemlítik és cáfolják. A kiközösítés gyakorlatát elutasították: „a kulcsok hatalma” szerintük nem jelent mást, mint az ige és Lélek tekintélyének alkalmazását. A strasbourgiak szerint kívánatos volt a világi felsőbbség és az egyház együttműködése. Az állami hatalom Isten szolgája, s minden rendelkezésére álló eszközzel gondoskodnia kell arról, hogy alattvalói között Isten neve megszenteltessék. A hitvallás 16 cikkelyét egyértelműen az anabaptisták és spiritualisták tanai cáfolatának (is) szánták. Ugyanez a zsinat egy egyházi rendtartás megalkotását is elhatározta, de ez csak 1535 januárjában jelent meg, a városi tanács „erkölcsi rendelkezéseivel” együtt. A tanács szemmel láthatóan kötelességének érezte, hogy őrködjék a lakosság morális élete fölött. Ezen a ponton feszültség támadt az államhatalom és az egyház szolgái között, ami részint a kialakított egyházi rendből is kiolvasható. A magisztrátus 1531. október 30-án úgy határozott, hogy egyházközségenként három-három (összesen tehát 21) „tiszteletre méltó és értelmes férfit” kell kinevezni „egyházközségi gondnoknak” (,,Kirchspielpfleger’j életfogytig tartó megbízatással: egyet jelöl a tanács, egyet a céhek, egyet pedig az egyház. Ők ellenőrzik a lelkészt és segítőit: tanításukat, életvitelüket és igehirdetésüket. Folytatjuk következő számunkban
