Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-05-01 / 5-6. szám
CALVIN SYNOD HERALD Sipos Domokos Vajúdó idők küszöbén Ezemégyszázharminchét március harmadik napján estefelé egy hajlott hátú férfiember ment a Küküllő menti Bonyha felé vezető úton. Süvegje félrekonyult a sűrűn és megszakítás nélkül hulló esőtől, sarui bocskorszerű, durvabőr tákolmányok, cuppogva nyomták szét léptei alól a mély, híg sarat. Feketésszürke kurta zekéje, szűk nadrágja foltozott, sáros és piszkos volt. Dorongnak beillő, hatalmas tölgyhusángot húzott maga után. Messziről jövő, fáradt embernek látszott, s ruházatáról nehezen lehetett megmondani, hogy pór-e vagy koldus-nemes. A Küküllő partjára ért, s fejét előszegve kereste a gázlót. A folyópart agyagos iszappal kevert homokja lucskosan süppedezett a lábai alatt, napok óta nem jártak erre, mert sehol lábnyom, kerékvágás nem hasította fel a partot. De a túlsó oldalon, a réten, melynek az ősszel csonkig legelt füve milliónyi apró szálacskából már szőtte tavaszi szőnyegét, feketére taposott csapás húzódott a falu felé. Szembekerült ezzel a csapással, s a vizet kezdte kémlelni. A folyócska sárgás sodra egy helyen apró tarajú hullámoktól borzasán iramlott lefelé. A férfi itt belelábolt a vízbe. Lépett néhányat, botját egy-két lépésre mindig maga előtt jártatva. Mikor a másik partra ért, alig combig volt vizes, pedig a környező dombokról esőtől duzzadt patakocskák agyagos vize tavaszi nekiáradással töltötte meg a Küküllő medrét. A réten, a falu fölött s a környező hegyekben szürkésfehér párapászmákat lengetett ide-oda a szél, az égbolt pedig mozdulatlanul gömbölyödött mindenre. A hegyektől zárt kis sík, leborítva az éggel, terhes volt az életszagtól, s feszültségtől vemhes. A kipattanni akaró élet zuhogott a mozdulatlanság alatt. Várta az ember, hogy a világ megcsorduljon, mint a csecsemőszájra érett anyamell. Aférfi sietve csapott át a réten. Mikor a házak közelébe ért, egy törpe, hosszú szőrű, fehér kutya eléje rohant, s mérgesen ugatva szaladt előtte, hírül adva érkezését. A kerítés nélküli udvarokról, nyomorúságos fészerek mögül ki-kiiramodott egy-egy sovány eb, füstös pitvarajtókon kikukkintott egy-egy fej, de senki sem volt kíváncsi a tovaléptető alakra, aki a falu végén emelkedő domb előtt állott meg. Felnézett a torony nélküli kis templomra, amely előtt a karcsú harangláb álldogált, mint éjszakai vigíliára kiállított strázsa. A domb nyugati lábánál, a plébánia piciny ablakán át gyenge világosság szűrődött ki. A déli oldalon magas épületek nehéz síkjai dűltek bele a sövény mögül, borjúbőgés görgött át a levegőn, s hirtelen egyik fal lángtól veresre festve ijesztette tova a templom keresztjén gubbasztó kuvikot. Ajövevény odapillantott, aztán a sövényhez lépett, megkereste a kaput, meglökte vállával, de az belül farúddal volt a sövényhez reteszelve, s nem engedett. A reccsenésre két nagy eb rohant a kerítéshez harsogó ugatással, s fejét lesunyva igyekezett a kapu alatti nyíláson elkapni a váratlan vendég szagát. Aztán léptek hallatszottak, valaki félrehúzta a reteszt, s kinyitotta a kaput. Két öregember állott szemben egymással. A kapunyitó, köpcös, lengő fehér szakállú férfi felnézett a jövevény arcába, aztán a meglepetés, az öröm, a megilletődés és a mély tisztelet rohant át hanyatt-homlok ráncos képén. A másik még mindig nem mozdult. Az ajtón kicsapó hatalmas fénytömeg valósággal koppanva zuhogott kőkemény arcára. Széles és roppant magas 20____________________________________________________ homloka mint a sima várfal verte vissza a fényt, árnyékot borított két mélyen ülő nagy szemére, mely alatt sötét ráncok húzódtak a hajlott, nagy és éles orr felé. Szürke, lelógó bajusza eltakarta száját, csupasz arcából mint két megvilágított bástya emelkedett ki a pofacsont, s mint törhetetlen falanx nyomult előre a nagy csontú, kérlelhetetlen áll. A házigazda izgalomtól lefojtott hangon súgta feléje:- Újlaki Bálint! Legyen áldott a hatalmas Isten, ki téged idehozott, atyám!- És legyenek áldottak az ő igaz gyermekei - dörmögte a másik, s belépett a kapun. A gazda megfogta kezét, és magával vonta az udvaron át. A ház nyitott ajtaján látni lehetett az óriási, agyagból rakott kemence tüzét. Lábnyi fahasábok égtek a rengeteg parázson, méteres lángot vetve, végük kiállott a tűzhely párkányára. Egy tízesztendős forma fiúgyermek ült ott, s olykor-olykor beljebb tolta őket. Az óriási, nyitott kéményben fekete-vörös kavargással forgott kifelé a füst. A lángok teljes világossággal öntötték tele a nagy szobát, lobogásukkal különös színekkel borítva el itt-ott füstös, csupasz falakat. Bútor alig volt a szobában, mely a család nappali tarózkodási helyéül szolgált; az asztalon cseréptányérok, fa ivókupák. A ledöngölt agyagföldön festetlen padok álltak a fal mellett, bőrök és gyapjútakarók rajtuk, középen óriási asztal állott, mellette cikornyásra faragott hátú székek. A házigazda és vendége beléptek a nyitott ajtón. Újlaki megállóit a küszöb mellett, s szembefordult a bent ülőkkel. Hatalmas alakja kiegyenesedett, hosszú ősz hajtól környezett boltozatos feje, magasan a szemöldöke felett, a falat érte, kitárta két karját, és dörgő, mély hangon megszólalt:- Békessége legyen a ti telketeknek! Közeleg immár a mennyeknek országa! A háznép felállott, és szó nélkül nézte őt. Három férfi volt még a szobában. Az ősz házigazdának, budai Nagy Balázsnak veje és két fia. Ketten negyvenesztendősök, harcsabaj szúak, derék nagy emberek, derekukban megroskadva, az áhítat terhétől megborzadt fejjel álltak. Köztük, fejét felszegve, sóvár figyelemmel meredt előre a ház büszkesége: budai Nagy Antal, Csáki László erdélyi vajda nemes hadnagya. A gazda súgott valamit az asszonyoknak. Azok kivitték a gyermekeket, s maguk is távoztak a szobából. Később böjti ételeket hoztak az asztalra, bort, és magukra hagyták a férfiakat. Azok behúzták az ajtót, s az asztal köré ültek. Senki sem nyúlt az ételhez. A háziak várták, hogy Újlaki szóljon, az nagy szemöldökei alól hol a tűzbe nézett, hol a fiatal Nagy Antal arcát kémlelte. Nagy Balázs hozzá fordult:- Fáradt vagy, atyám?- Nem fáradnak el, akiket az Úr vezet - felelte Újlaki. Megint kongó nagy csend. Csak a parázsra zuhanó, megszenesedett fahasábok ütöttek zajt, mikor a tűz boghoz ért, a fa nyöszörgött, vinnyogott, amíg a láng kihevítette belőle a lelket. Újlaki, a Magyarországból kiűzött, máglyahalálra keresett huszita pap, kigombolta zekéjét, s inge alól vászonba burkolt tekercset vett elő. Szőrös melle kibukkant durva inge alól, vékony szíjon egy kis bőrtömlő lógott a nyakán, ezt is leoldotta,
