Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-03-01 / 3-4. szám
20 CALV IN SYNOD HERALD Kálvin ismerte az evangéliumi tanítás elleni érveket: új, nemrégiben támadt tanítás, amit nem támaszt alá az atyák bizonyságtétele; kétséges tanítás, amit nem erősítenek meg jelek és csodák; ellentmond az atyák világos bizonyságtételének; s végül szakadár jellegű: nemcsak hogy gyümölcstelen, de mindenféle szektákat is életre hív, és lázadást szít. Kálvin sorban cáfolja a vádakat világos és hathatós érvek segítségével. Az Urat hívja tanújául, aki csakis az igazság mellett tanúskodik. Kálvin apológiája az Institutio minden további kiadásában szerepel. Ez az írás egyike a leghatásosabb védőbeszédeknek, melyek a reformáció mozgalmának érdekében íródtak. Minden szava és mondata a király egészséges értelmére apellál, sőt, Kálvin ezen túl elsősorban a szívére akar hatni. Az evangéliumnak kíván teret adni: nemcsak I. Ferenc szívében, de uralmának - Kálvin számára olyan fontos - egész területén. Amikor az Institutio megjelent, aközvélemény katekizmusként fogadta, bár a nem a kérdés-felelet, hanem a traktátus formai jegyeit viseli. Egy bázeli lelkész így ír: 1536 márciusában „megjelent egy bizonyos francia szerző katekizmusa, a francia királynak címezve.” Faréi olyan nagyra értékelte a művet, hogy saját, Sommaire et briefve declaration (1529) című művének újbóli kiadását is feleslegesnek ítélte. Kálvin művének ereje közvetlenségében rejlik, mellyel olvasóit az istenfélelemre próbálja tanítani. Célja nem volt más, mint az alapvető dolgok tisztázása, azért, hogy mindazok, akiket a vallás iránti fogékonyság hajt, ezek alapján tovább épülhessenek az igaz kegyességre. Művének megírásakor elsősorban honfitársai sorsát tartotta szem előtt, akik közül sokan éheztek és szomjaztak a Krisztus után, de csupán kevesen rendelkeztek róla akár még csekély ismeretekkel is. Ezért alakította könyvét egyszerű, tanítható forma szerint. Műve felosztásában Kálvin Luther katekizmusát követte: a törvény, a hit és az imádság sorrendjében. A negyedig főrész szól a keresztség és az úrvacsora jelentéséről, majd ezt követően tárgyalja és veti el Kálvin a további öt „állítólagos szentséget.” Az utolsó fejezetet a keresztyén szabadság, az egyházi hatalom és a világi kormányzás témáinak szentelte. A két utolsó részt Kálvin feltűnően különleges alapossággal dolgozta ki, hangvételük is eltér az előzőektől: itt sokkal inkább az apologéta hangját hallhatjuk. Az elkorcsosult egyházat és a zsarnok államot ostorozza, franciaországi élményei alapján. Ezzel szemben műve első részében inkább a lelkigondozói hang az uralkodó, mely azután az Institutio későbbi kiadásaiban is megmarad. 3. Felelevenítés és átformálás Kálvin már a reformáció második nemzedékéhez tartozott, így ő már megtehette, hogy Luther, Zwingli, Bucer, Oekolampadius és mások írásait beépítse gondolatvilágába, és az egészet átformálja egy új egységgé. Vannak, akik elvitatják Kálvintól az eredetiséget. Bizonyos értelemben igazuk is lehet. Előadásmódja, a választott forma és a tanítás módszere azonban mindenképpen egyedülálló. Anélkül, hogy a szó tulajdonképpeni értelmében teológiai képzésben részesült volna, képes volt arra, hogy a klasszikus hagyományt elsajátítsa, és annak legmélyebb egységében reprodukálja, felelevenítse. Kiindulópontja a reformátori közös kincs: „Csaknem az egész szent tanítás foglalata ebben a két dologban áll: Isten és önmagunk ismeretében.” (Később ezt a nyitó gondolatot kibővítette.) Hasonló gondolatokat találunk Luthernél, Zwinglinél, Bucemél is. Kálvinnál azonban nem csupán kiindulópontként találkozunk vele, hanem egzisztenciális valóságként: mindenhol, minden téma tárgyalásánál ez a gondolat adja meg az alaphangot. Az, ahogyan Kálvin az Istent és az embert ilyen eleven kölcsönös kapcsolatba állítja, nemcsak a legnagyobb gondolkodók írásai között biztosit könyvének biztos helyet, de hitépítő írássá is teszi az Institutiót, amely valódi kegyességre indít, az Isten szeretetére, és arra a tiszteletre, melyet az isteni kegyelem bizonyságainak megismerése ébreszt fel bennünk. Ez Kálvin 1559-es megfogalmazása, de kulcsfogalomként már most is használhatjuk, amikor ezr az 514 oldalas, rövid írást vizsgáljuk, mely az idők során 80 fejezetes művé növekedett. Kálvin már itt összekapcsolta Luther megigazulás-teológiáját azzal, ami később egész teológiájának jellemzőjévé vált: a Krisztussal való közösség valóságával. Ez a központi krisztológiai téma, mely meghatározza az úrvacsoráról szóló tanítását is, nemcsak a sákramentumok értelmezésénél játszik szerepet: egész teológiájára nézve fontos, nem utolsó sorban abban, hogy az egyházat Krisztus testeként fogja fel. Luther felé való nyitottsága lehetővé tette számára hogy reformátori felfedezéseit átvéve, azokat pneumatologikus módon (a Szentlélekről szóló tanítással kapcsolatban) értelmezze: A Szentlélek bennünk levő ajándékai által, melyek Krisztusban adatnak nekünk, nemcsak megigazulunk, de meg is szenteltetünk, és újjá is születünk. S amikor Kálvin a törvényről beszél, bizonyos mértékben Luther hatása alatt áll, de önálló utat is jár: nagy hangsúlyt fektet a törvényre, mint amiben Isten akarata jut kifejezésre, amely által a hívők „minél tovább, annál inkább,” „nap mint nap” megújulhatnak. Ami élő és igaz hit által Krisztusban a miénk lehet, Isten oda is adja nekünk ez által a hit által. Kálvin hit-fogalmában is felismerhetjük Luther hatását. Nem Isten létezésében való hitről van csupán szó, hanem az Istenbe vetett hitről, mely által elfogadjuk őt Istenünkként, Krisztust pedig üdvözitőnként. Isten igéje a hit tárgya és célja, és annak egyben alapja is. „És ezért ez az igaz hit nem más, mint a szív szilárd meggyőződése, mely által arra a bizonyosságra juthatunk, hogy az Isten igazsága olyan megbízható, hogy képtelen nem teljesíteni, amit szent igéjében megígért. 4. Egyház és sákramentum Kálvin a kegyelmi kiválasztás kapcsán beszél az egyházról. Az ecclesia catholica (az egyetemes egyház) nem más, mint a corpus Christi mysticum (Krisztus titokzatos teste): a kiválasztottak, akik egymással egyesülve, közösen kapcsolódnak Krisztusban egymáshoz, úgy, hogy együtt egy testté növekednek. A gyülekezet léte mögött Isten kiválasztása áll. Kálvin az Institutio első kiadásában nemes egyszerűséggel beszél a kiválasztásról, a Róm 8-ban található ordo misericordiae Dei (Isten irgalmasságának rendje) magyarázatához kapcsolódva. Míg Luther teológiájának mottójául a Róm l,16k szolgálhatna, Kálvinénak a Róm 8- at választhatnánk: Ha Isten az övéit elhívja, megigazítja és megdicsőiti, ez valójában nem más, mint örök kiválasztásának kinyilatkoztatása. A későbbiekben Kálvin alaposabban is kifejtette ezt a gondolatot a Syllogismus practicusban (gyakorlati
