Calvin Synod Herald, 2008 (109. évfolyam, 1-10. szám)
2008-09-01 / 9-10. szám
22 CALVIN SYNOD HERALD Nyirő József A HŐMÉRŐ Már harmadik napja dühöng a hóvihar. Míg az ember a szomszédba megy, befagy a szája. A házak, fák, hegyek csak sejtésszerüen látszanak a kavargó hótáncban. Este nyolc órára már csendes a falu, mint a temető, csak a farkasok álmodnak - az Olt jegén szaladgálva - a meleg vérről. Színes, ízes, sajátos, kéjes ital lehet az ilyenkor. Úgy fertály tízkor jött először Rostándi, a cigányunk, hogy istái egy „betegségmérőt.”- A miafene Gyuri?- Amivel mérik a lázat.- Hát ki beteg? A cigány megrázkódik.-Alegénkém, Mihájka.- A nem lehet, Gyuri - társalgók -, hiszen pár nappal ezelőtt láttam csicsonkázni az úton.- Nagy baja van! - reszket a cigány.- No itt a lázmérő,- Aztán ha az Isten éltet, lemuzsikálom, amiért ideadták.- Nem veszünk össze, Gyuri - nyugtatom meg. Találgatjuk pár percig, hogy mi baja lehet a fiúnak. Elsajnálgatjuk, s aztán megfeledkezünk róla. Még egy órácskát elszórakozunk, s éppen lefeküdni készülünk, mikor ismét visszadörömböl Gyuri. A konyha közepén megáll és felzokog.- Nem használt! Látjuk rajta, hogy a gyermek meghalt. Az asszonyomnak tele lesz a szeme könnyel. Magam is küzdők az érzékenységgel.- Vigasztalódjék, Gyuri! - biztatom szüntelen. - Jól járt ebbe a mái világba! A cigány tovább tétovázik. Valami baja van még.-Abetegségmérő...! - nyögi ki végre.- Talán eltörött?- Nem a - rázza a fejét. - Csak mi nem merük kivenni.- Miért? - lepődöm meg. A cigány fekete, sápadt arca eliszonyodik.-AhalálL.Ahalál megfogta... Nem ereszti! Próbáltuk kivenni, de szorítja... Mindjárt tudom, hogy az utolsó görcs, az utolsó lehelet rettenetes rándulása merevítette hozzá a holttesthez.- Tessék átjönni! - sürget a cigány. - Csak pár lépés. Feleségem ijedten suttogja: - Ne menjen! Mosolygok.- Miért ne mennék? A cigány esdődik:- Engedje el a tekintetes asszony! Nem kell félni. Az a szegény gyermek már nem csinál semmit... Oh, ha látná, milyen szépen fekszik... Tényleg a halál békessége van már a kis házban. Elemyedt, fáradt minden benne. A szétbontott hajú, szép cigányasszony az ágy lábára borulva siratozza kis halottját, ki olyan, mint egy kedves, élettelen csokoládéfigura.- „Bemeszelem a házamat sós téjjel ” - kesereg az anya „s meggyászolom az én fiamat nagy kedvvel... ” Akis testből kiálló hőmérő ezüst hegye ragyog csak a szomorú lámpafényben. Óvatos mozdulattal magamhoz veszem, és a lámpához tartom. Gyuri s az asszony feszülten várakoznak.- Mit mutat istálom? - rebegi az asszony. Ránézek, s a szemem megrebben. Önkéntelen gondolatom támad. A lámpához intem mind a kettőt, s rámutatok a hőmérőre.- Látjátok ezt a piros vonalat itt? Csak intenek.- No - magyarázom. - Ezen a piros vonalon alul van a földi élet, azon felül a túlvilági élet...-A mennyország! - sóhajtja az asszony.-Az! - helyesli az ura is.- Jól tudják - felelem. - ... Ez az ezüstszínű folyadék benne az emberi lélek... Ha a piros vonalon alul van, az azt jelenti, hogy a lélek még a földön jár, a vörös stráfon felül már az égbe igyekszik... A cigány fekete mutatóujján félénken a halott felé nyújtja. Nem meri még kimondani a nevét.- Ö most vajon hol van? Úgy teszek, mintha figyelmesen a lázmérőt nézném ott, ahol az élet megtörését mutatja.- Még itt van! - súgom sejtelmesen, hogy vigasztaljam. - A lelke még itt lebeg valahol...- Óh, tudtam én azt! - ujjong fel dallamosan az asszony. Gyuri is megbékül. Szegény cigánytestvéreim! Hisznek és megnyugszanak. Szentül meg vannak győződve, hogy a lélek láthatatlan aranyszámya itt repdes, verdes az arcuk körül, és puha érintéssel cirógatja, mint a napfény. Érzik, és szinte látják is titkos ide-odavillanását. A kis holttest is lassan átalakul, kisimul. Alig észrevehető mosoly dereng rajta, az apró rizskása fogak fehér sörénye világol, s a szem fehérje kiles a csukott pillák alul. Olyan ez az öt-hatéves, drága purdé, mintha elalvás előtt még az ágyban édesanyjával huncutkodnék... A kis asszony oda is támolyog és megérinti, de mindjárt fel is sikolt.- Csak a testecskéje ne volna hideg! A pillanatnyi álom szétfoszlik, és a nő visszasüllyed a kétségbeesésbe. Hirtelen lerázom a hőmérőt, és rászólok a búsongó anyára.-No-no!- Csak azért sírok - reszket fel a hangja -, hogy mikor kért, nem adtam neki vizet... De féltem, olyan nagy forrósága volt. Alig nyugtatom meg, arra a férfi keseredik el. Megöklözi a két halántékát.- Jaj, mikor kért, nem muzsikáltam neki!... Szakadjon le minden ujjam, miért is nem tudtam megtenni neki!- Ezen még lehet segíteni - nyugatom meg. - Mikor szépen felravatalozzák, vegye a klánéját, üljön oda a fejéhez, és fújja el neki a legszebb nótáit...- Vajon úgy tegyek? Fogja hallani?- Természetesen - áltatom, hogy jót tegyek vele. Azzal már készülődöm is. Pár jó tanácsot adok. Az asszony az ajtónál visszatart.- Mutassa meg még egyszer instálom!-Mit?- Az ő lelkit... Az idő nem enyhül. Az ég sötét mélyében hófelhők torlódnak, I 1—■ "
