Calvin Synod Herald, 2007 (108. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7-8. szám
18 CALVIN SYNOD HERALD Ezékiel tanítása, Dávid bűnvalló imája ismeretes volt a farizeusok és Nikodémus előtt is. Ezért vonja Jézus kérdőre Nikodémust: hogy lehet, hogy Izrael tanítója vagy és nem érted azokat a tanításokat? Máté evangéliuma arra figyelmeztet: „ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába.” (Mt. 18,3) A gazdag ifjú is, akinek minden megvolt, azt kérdezte mit kell tennem, hogy az örök életet elnyeljem? A hangsúly azon van, hogy Isten gyermekévé kell lenni. A lélek által történő újjászületés szükséges ahhoz, hogy valaki elhagyja előző életét, bűneivel együtt és új teremtmény legyen Isten teremtő, alkotó kezében. Nem az újjászületés elmélete volt az, ami Nikodémust izgatta, hanem annak gyakorlati megvalósítása. Öreg ember volt, megfáradt a keresésben. Egy lelkész arról beszélt, hogy Jézus meggyógyította a betegeket, megtisztította a leprásokat, halottat támasztott fel, de egyetlen öreget sem ajándékozott meg örök iljúsággal. Sokan ma is keresik az ifjúság forrását. Szeretnének fiatalok maradni. Operációk, orvosságok, kezelések egy időre eredményesek lehetnek. Átmenetileg eltűnnek a ráncok. De a fiatalság elszáll mint a pára. Ami nekünk lehetetlen, az Istennél mind lehetséges, Bárkit újjá teremthet. Bekövetkezését megjósolni, idejét előre megmondani nem tudjuk. Megmagyarázhatatlan, titokzatos. Olyan, mint a szél - ki tudja, honnan jön és hová megy? Megtisztítja a levegőt, felfrissít, eltűnik. így tesz Isten Lelke is. Ady vallomásában így szól: „és megvakult hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de Őt, a fényest, a nagyszerűt mindörökre látom.” Isten az, aki új életre újjászül, ismét gyermekévé fogad és az örök élet örököseivé tesz. ( Á Dsida Jenő: ÉDESAPA NEVENAPJÁN Vége nyárnak, napsütésnek, Vége a szép kikeletnek, Künn a fáknak lombja hervad, Levelei leperegnek. Üres lett a fecskefészek, Nem dalol a kismadárka, Komor felhők borítanak Szürke fátyolt a világra. De szívünkben tavasz van még, Himöke a dalos nyárnak, Kis virágok, imádságok Illatai égbe szállnak. Körülveszik a jó Istent, Úgy kérik őt esdekelve, Örök tavasz nevessen ránk S a meleg nap Édesapánk, Te légy benne. V_____________^ __________________ Móricz Zsigmond (1927. január 9) JULIANUS BARÁT ÚTIRAJZA Valami nagyon titokzatos folyamatról akarok beszámolni önmagámnak. Arról a hangulati sorozatról, amelyen átmentem az elszakított területeken való utamon. Mint egy modem Julianus barát emlékezek a határokon túl élő magyarság életéről. Ez a följegyzés nem lesz politika és nem lesz tudomány: egy írónak lehetőleg gondos önmegfigyelése próbál lenni. S létjogosultságot e följegyzéseknek az ad, hogy minden magyar átmegy ezeken a hangulatokon, ha átmegy ezen az úton. A trianoni szerződés teljesen romba döntötte a régi magyar világot. Azt a világot, amely bennem élt. Én, az író ismertem egy Magyarországot, amelynek a térképen szép kenyéralakja van, vagy inkább szívalakja: főerei a Duna és Tisza, amelynek van hatvanhárom vármegyéje, van neki Alföldje, Erdélye, Horvátországa, vannak mágnásai és parasztjai, vannak magyarjai, németjei, tótjai, nemzetiségei; amelyet véleményem szerint nem kormányoztak bölcsen, de könnyen lehetett volna jobbra fordítani az útját; amelyik minden pórusomat betöltötte; amelybe szerelmes voltam; amely éjjeli álmaimban is benne élt. S amelyből semmi sem tudott volna eltávolítani, csupán a halál. S ez a világ, egyik napról a másikra, egy új világnak adott helyet, amit neveztek Csonka-Magyarországnak és utódállamoknak... elszakított területeknek... Valami korcs és lehetetlen állatnak. Én nem akartam megismerni ezt az új világot. Én annyira szerettem, s annyira sirattam a régit, hogy nem akartam tudomást venni az újról. Teltek az évek: hét év, egyik a másik után, nem bírtam átlépni a határokat: ha külföldre elutaztam, szívszorulással érintettem a Burgenlandot, vagy álmatlan éjszakával ünnepeltem a horvát vidéket... Az embernek a testi épsége nem fontosabb, mint lelki koncepciójának az épsége. Ez nem felelősségérzés volt bennem, mint talán egy politikusban, csupán fájdalom s azonfelül makacs ragaszkodás egy világszemlélethez, amelyet nem akartam engedni megbontani. S mi történik: valaki nálam van októberben, egy elszakított területi magyar s nekem igen kedves: szóba kerül ez az én egész elfogódottságom. Azt mondja rá:- Mindenesetre kényelmes álláspont: ez a magyar politika álláspontja... Nekünk azonban ott meg is kell tudni élni. S erre az egy szóra szétbomlik az egész hétéves lelkiállapot, egyszerre becsületbeli kötelességemnek érzem, hogy azonnal menjek, és lássak mindent. íme, ilyen a koncepcióhoz való ragaszkodás. Ennyi. Minden ötletet ki lehet fordítani egy másik ötlettel, minden hangulatot egy új hangulattal, minden meggyőződést egy újabb meggyőződéssel. Véletlenül meghívást kaptam Kassáról azokban a napokban, hogy tartsak felolvasást; s én, aki félve álltam a dobogóra, azonnal táviratoztam: megyek.
