Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-03-01 / 3-4. szám
munka értelmét. Ez az írás ma is klasszikusnak számító mű. Mindenütt köztiszteletet és megbecsülést érdemelt ki magának. Élete során számos kitüntetést kapott különböző nemzetiségű csoportoktól, a helyi és a központi kanadai szövetségi kormánytól, a rendszerváltás után pedig a magyar kormánytól. Ezek közé sorolhatók az emigrációban élők érdekében végzett tevékenységéért 1979-ben kapott Order of Canada díj, Kanadának legtekintélyesebb polgári kitüntetése olyan kanadai állampolgárok részére, akik kimagasló érdemeket szereztek és szolgálatokat tettek az országnak vagy az emberiségnek. További kitüntetései: a Kanada Évszádos Érmes (1967), Winnipeg tb. Polgári Diplomája (1974), a Királynő Jubiláló Ezüst Érme (1977), a ,,La Fédération des Groupes Ethniques du Quebec" Jubileumi Érme (1987). E szervezetnek egyik alapítója, majd 14 éven át vezetőségi tagja. A Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjét (1963) levéltári munkájáért és a magyarkanadai kapcsolatok ápolásáért kapta. Az Ottawában rendezett CALVIN SYNOD HERALD_____________________________ 90. születésnapján a sok méltatás mellett Papp Sándor kanadai magyar nagykövet Orbán Viktor miniszterelnök nevében külön elismerő oklevelet nyújtott át neki a külföldi magyarság érdekében végzett és célravezető munkájáért. A rendszerváltás után gyakran látogatott haza és nagy figyelemmel kisérte és segítőkészséggel tekintett a Zsolnay-gyár munkája felé. Végleges hazatelpülése után a pécsi Tüke-díjjal jutalmazták, amit olyan pécsi született polgároknak ítélnek oda, akik a város j ó hírnevének megőrzéséért kimagasló munkát végeznek. A Külföldi Magyar Cserkészszövetség legmagasabb kitüntetését, a Jó munkáért! érmet azaz Teleki emlékérmet az elsők között kapta meg még 1960-ban. Mind az összmagyarság mind a magyar cserkészet egy kimagasló hazánkfiát és a becsületesség makulátlan képviselőjét veszítette el. Fischer Viktor a Külföldi Magyar Cserkészszövetség külügyi vezetője ____________________________________________________19 „Uram, ha itt lettél volna...” (Ján 11,21,) Gondolatok a böjt kezdetén Kákái Csaba (Debrecen) Három testvér. Mária, Márta és Lázár. Egy korábbi történetben már hallunk róluk. Egyikük aktív. A másik kontemplál. A harmadik nem túl sok vizet zavar. Aztán megint előkerülnek. Egy most is aktív. Egy otthon és csendben gyászol. A harmadik pedig meghalt. Nem túl vidám elbeszélése a Szentírásnak. De a böjti időnek éppen az az egyik nagy lehetősége, hogy a komor történeteken keresztül is átfényesedjék Krisztus győzelme, a húsvéti öröm, a „végnélküli ünnep”. A fent lejegyzett szavak kétszeresen is elhangzanak. Mindkét testvér kimondja őket, mert talán különböző lelkialkatúak, és talán különböző úton - és talán mindketten más éllel és szándékkal - de ugyanarra a következtetésre jutnék: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Márta elébe megy Jézusnak. 0 az a típus, aki elébe megy az eseményeknek. Szereti saját kezébe venni az ügyek irányítását. Bizonyítani, hogy ő mindent megtesz. Megy Jézus elé, csapotpapot, gyászoló nővért és kondoleáló ismerősöket otthon hagyva, mintha minden percért kár volna. Pedig Lázár már négy napja a sírban van. Tiszteletreméltó igyekezet, megmosolyogtató fontoskodás, vagy csak egy kétségbeesett ember ösztönös segélykiáltása? „Uram, ha itt lettél volna...” Megindító hitvallás. Annak kifejezése, hogy „Van hatalmad rá tudom, míveld édes Jézusom...” Az a bizonyosság, hogy „te meg tudtad volna tenni”. Annak megvallása, hogy „te úr vagy életen és halálon”. Ez a feltétlen bizalom Jézusban. De éppen emögött a bizalom mögött bujkál valami más is. Mártánál is, talán Máriánál még inkább. A szép hitvallás bársonytokjában a ki nem mondott szemrehányás hegyes fullánkja: „de nem voltál itt!” Ha itt lettél volna, még mindig élne, de te nem voltál itt - amikor nekünk szükségünk lett volna rád. A testvérek szemrehányása egészen logikusan hangzik. Néhány ott levő kortársnak is eszébe jut: „Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg?” Kell valami magyarázat a történtekre. Kell valami megnyugvás. Akkor is, ha ez sántit. Hiszen Jézus körül nem szűnt meg csak úgy magától földi munkája során a halál. Mégis jó ebbe belekapaszkodni. „Ha itt lettél volna...” Segít elfelejteni saját tehetetlenségünket. Hogy annyi ima, áldozat, ápolás, szeretet, gondoskodás mind kevés és hiábavaló lett volna. Egy kicsit kiszakadva a történetből, magunkkal szembenézve, talán ismerős a helyzet. Úgyis, amikor nekünk mondják; és úgyis, amikor mi mondjuk. „Ha itt lettél volna...”, „ha megcsináltad volna...”, „ha elvégezted volna...”, „ha akkor kimondtad volna...”, „ha megkérdezted volna...” (vagy mindennek az ellenkezője...), „akkor nem itt tartanánk...”, „akkor máshogy alakul az életünk (a kapcsolatunk, a szerelmünk, a fiatalságunk - a nem kívánt rész törlendő...)”. Cselekedetek és mulasztások élőkkel és holtakkal szemben. Megnyomorító családi mítoszok, érzelmi zsarolások, bűnbakká lételek. Amikor saját bőrünkön érezzük Pilinszky igazát: gonosz féreg az önvád... Ilyenkor is lehet bölcsességet kérni onnan felülről, hogy mit veszek magamra mindebből, hogy aztán bűnbánatban letehessem. És hogy mik azok a zsákutcák, amelyekbe eleve nem megyek be, mert tudom, hogy a kikeveredés belőlük nagyon kétséges vállalkozás. De nincs ez igazán másképpen az Istenhez való viszonyunkban sem. Ott is tudjuk szavalni a verseinket: „Hol vagy Uram, amikor szükségem lenne rád?” Mi az, hogy „velünk az Isten”, amikor éppen akkor érzem legkevésbé jelenlétét, amikor leginkább szükségem lenne rá? Talán oldalra rúgó „hiánylistát tudnánk összeállítani az esetekről, amikor úgy éreztük szükségünk lenne nagyon a mi Istenünk jelenlétére, ottlétére, kiállására, védelmére - és nem történt semmi. Ilyenkor szoktunk kegyes történeteket elmesélni a kulisszák mögött mégiscsak ottmunkálkodó, a minket karjaiban hordozó Istenről. Nem akarom ezek számát gyara(Folytatás a 20. oldalon)
