Calvin Synod Herald, 2006 (107. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9-10. szám
CALVIN SYNOD HERALD 21 gyótól Kocsárdig a harisnyás és kéteszű székelyek lepik el a partjait. Onnan kezdve véges végig a vármegyei nemes magyarság csatás és farsangos életének volt a lüktető vérere. Kelet felé a circumspectusos szászoknak, délre és nyugata az igénytelen és szapora románoknak szabott határt. Mint a tartófonálra, reá fűződtek három néplélek mesegyöngyei s a faji kultúrák alkotásai. Vízében tükröződik Erdély múltja, lelke, sorsa: ez a külön vilg, melyet a Gondviselés arra alkotott, hogy ütközőpontja és vízválasztója legyen nyugatnak és keletnek. Mindennek, ami itt történt, a Maros a tudója és tanúja, így folyik csendesen az élet partjai közt a történelmen át, a múltból a jövőbe. Meg kell mondanom, hogy az emberek véleménye a Marosról nagyon ellentétes. Igen sokan veszedelmesnek és megbízhatatlannak tartják. A tutajosok például azt vallják, hogy a Maros senkire sem olyan dühös, mint reájuk, amiért a megölt fenyőfákat vele akarják levitetni Zámra. Nem is akarja látni őket. Dühében a mélybe fúrja fejét s óriási tölcséreket kavar, melyere nagy hahózással, rúdra tűzött piros rongyok labogtatásával figyelmezteti egyik tutaj az utána jövő másikat, s az emberek övig meztelenül, teljes erejükkel feküsznek a kormányrúdra, hogy idejében félrenyomják a tutajt az örvény szélétől. Jaj volna nekik, ha elhibáznák: a Maros nagyot kacagna, megforgatná, mélybe rántaná s pozdorjává zúzná őket mindenestől. De féltik tőle a szeretők is párjukat, a szülők is gyermekeiket. Partjain mindenütt suttognak arról, hogy nincs város, nincs falu egy sem, amelytől évről évre meg ne követelné, magához ne csalná és el ne nyelné a maga kiszemelt áldozatait. Aranyló szőkesége, mint a tündér lobogó haja, kísérti és húzza a tudatlanokat, az eljegyzetteket. Nincs még egy folyó, amelyik olyan szelíd-édesen zsongva tudna folydogálni, mint ő, de a parasztok minden hóolvadáőskor reszketve gondolnak reá: melyik reggel virradnak arra, hogy szennyesen harsog tenger borította el reménységüket? Az erdélyi népek képzelete félelmes mesékkel népesítette be a Maros útját. Mindenik tud róla valami gonosz titkot, melyből kiderül, hogy a Maros az emberi nem esküdt és örök ellensége. De ezzel ellentétben talán még azok is akik félnek tőle, csodálják, tisztelik és szeretik, mint egy szép szeszélyes királynőt, aki jókedvében csodálatos kincsekkel áraszotta el alattvalóit. O pedig csak folyik csendesen, öl és áld, pusztít és termékenyít. A téren és időn túl folytatja örök útját az erdélyi lélekben is. Mert az erdélyi léleknek is ő a szimbóluma. Ebben a lélekben és a nagyra hivatottság, a messzire vágyás láza, éppen úgy, mint őbenne. Kicsinyes körülményei között, mindennapi gondsziklákkal való viaskodásában köveken tajtékzik, sziklákat kerül meg, csendesen felszín alá rejti mély örvényeitől hátán hordozza a világ hatalmasainak fáját, sóját, aranyát, a tolvajok surranó csónakjait, issza a könnyet, a vért, elnyeli az emlékhalottakat, tűrve mendegél és hallgat, de érzi, tudja, munkálja a maga kiválasztottságának, emberi méltózágának, szellemi hivatásának értékeit. Tudja, hogy szűkebb hazája nem zárhatja be örökre az ő lüktető életfolyóját, titkos sejtelemmel tör a nagy életvízek felé, és hisz az egyetemes humánum szent óceánjában. Erdély mindenik népének sorsa az, hogy nemzeti géniuszának szíve kívül lüktet az ő szűk határain: ezért olyan mindenik, mint a Maros, melynek hullámait az a sóvárgás hajtja, hogy beleszakadjon a maga nagy távoli anyamedrébe. A Maros kíváncsian várja, hogy lesz-e megoldása az erdélyi titoknak? Mi lesz a sorsfolyókkal: lesz-e magasabb értelmű egyesülésük? Vagy örökre egyesíthetetlenül fognak folyni egymás mellett, egymás ellenére? A Maros sok mindent látott már, s ki tudja, miket fog még látni? Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik azt hiszik, hogy haragszik az emberekre. De bizonyosan csak azért, mert valami olyanra vár, ami minden partjai élő léleknek egyformán meghozza a békességet és boldogságot. Mikor csakugyan az élet szimbóluma lesz a kedves nóta: Maros vize folyik csendesen... Értékeséseredményes kutatómunkátfolvtatottFloridábanWass Albert utolsó évtizedeiről a Kráter Műhely Egyesület, Wass Albert Életműsorozatának kiadója. Az író floridai otthonának falára emléktáblát helyeztek el, de emellett a barátok, ismerősök, klubtársak visszaemlékezéseiből riportok, interjúk készültek. Számos értékes tárgyi emlékkel érkezett haza a tábla avató csapat, gyarapítva ezzel a Kráter Könyvesház Wass Albert Emléktermét (Budapest, VII. kér. Rákóczi ut 8/a - az Astoriánál) A PÜNKÖSDI SZENT LÉLEK DERŰS MEGNYUGVÁSA ASTORBAN A Kráter Műhely Egyesület missziója Wass Albert floridai otthonában 2006. május 23-án Astorban, Wass Albert floridai házának falára a Kráter Műhely Egyesület az író fiatalkori arcát ábrázoló domborműves, kétnyelvű, bronz-emléktáblát helyezett el. Az ünnepi megemlékezés meghitt, baráti légkörben zajlott le. Mostantól kezdve, amikor a pünkösdi szent lélek Astorra néz és Wass Albertet keresi, lesz hová kiárasztania derűs mosolyát, hogy ezt a fényes sugárzást tükrözze tovább a tábla mindazokra, akik a jövőben odazarándokolnak és ránéznek. • Az emléktáblát Turcsány Péter a KME elnöke köszöntő beszéddel avatta fel, s egyben köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik Amerikában segítették, és idehaza hálával köszöntötték floridai missziónk megvalósítását. • Szutor Ágnes mezőségi népdalokkal idézte fel az erdélyi otthon elhagyásának keserűségét, mindhaláláig hívogató szavát és megtartó erejét. „Fordulj kedves lovam napszentület felé, Úgysem jövünk többet soha visszafelé, messze földre megyek, elbújdosom innen, szép szülőhazámat nem látom meg többet.” • Edith Henrikson a Lake Megyei Könyvtár képviseletében Wass Albert angolul írt verseit mondta el, melyek magyar nyelven Turcsán Péter előadásában hangoztak el, majd • Nt. Király Zoltán püspök úr emlékezett vissza honfitársára és barátjára. • Az ünneplő közönség ezt követően elénekelte a magyar és az amerikai himnuszt. • Szutor Ágnes a felavatott emléktáblára Edith Henriksonnl együtt nemzeti színű szalagot helyezett el, melyre a következőt írta: „Nem hal meg, kinek emlékét őrzik. Eszméd lobogóját visszük és megtartjuk.”
