Calvin Synod Herald, 2004 (105. évfolyam, 1-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám
„Akik kardot fognak, kard által vesznek el” Olvasandó Máté evangéliuma 26, 47-54 Talán már mindannyiunkkal megtörtént, hogy azok közül, akikkel olyan jóban voltunk, egyik napról a másikra néhány an hátat fordítanak nekünk. Sokáig nem is tudjuk, hogy miért, csak később derül ki, hogy nem a szájuk íze szerint beszéltünk, nem úgy viselkedtünk, ahogy elvárták volna, vagy nem egyezett a véleményünk. Azt hiszem, hasonló helyzetre ismerhetünk ebből az igeszakaszból is, csak itt véresen komolyra fordult a helyzet. Jézus életére törnek. Az, ami kezdettől fogva érlelődött Jézus ellenfeleinek lelkében, az most a felszínre tör. És bár Jézust fogják el éppen, mégis arról beszélnek a sorok, hogy mégis az övé a nagyobb hatalom. Kiszolgáltatott bár, de ő ezt mind tudta, s meg is mondta: “ennek meg kell lennie.” Zord emberek állják körül, kardokkal, botokkal. De hiszen vannak köztük ismerős arcok is! Olyanok, akik eddig nagy ovációval, lelkendezve követték őt. Most pedig feldúlva, mindenre elszántan állnak itt. Barátból ellenség lett valamennyi. Köztük Júdás árulása a legfájdalmasabb: “hát ezért jöttél?” Mintha Jézus azt kérdezné: miért nem érted meg, mit akarok, miért nem tudod felismerni, ki vagyok valójában? Nem, Júdás nem tudja, nem is akarja megérteni. Mesterét jött elfogatni, a názáretit, akit el lehet söpörni, félre lehet állítani. Júdás és csapata azonban egy királyt talál ott, aki ugyanaz most is, mint volt fellépése kezdetén és egész működése alatt: szelíd, de határozott férfi. Nem erővel és erőszakkal tör magának utat, hanem szeretettel, önfeláldozással. Még amikor egyik tanítványa a segítségére siet, őt is megállítja hevességében. Nem kell kard és bot. Ő önként megy. Nincs szükség angyallégiókra és katonákra, mint a farizeusoknak, amikor az ő szavára vihar csitul, és halottak támadnak. S e gyengének mutatkozó férfi mégis erős, ő maga Isten ereje. Nem is elfogóit inti mérsékletre, hanem épp a mellette kardoskodó tanítványát. Hiszen egész életében nem mondott mást, mint a felebarát szeretetét, vagy hogy a szelídek boldogok és ők öröklik a földet. Még most, halála előtt sem lehet másképpen, hiszen ha most, akár a saját érdekében is másként tesz, az Atya akaratát tagadja meg. Pedig ő következetesen, minden szavával és cselekedetével ezt hirdette, és ehhez hű akár annak árán is, hogy engedi magát elfogatni. Ma, amikor az emberek életében ismeretlen Isten vagy Jézus Krisztus neve, nem csodálkozhatunk, hogy annyi következetlenséggel, állhatatlansággal, megfontolatlansággal találkozunk. Csak azt keresik-űzik, ami az ő akaratuk és elvárásuk. Végigrohant életükben nincs mód arra, hogy mások akaratát, elvárását megismerjék, s arra sem, hogy Isten akaratával foglalkozzanak. Arra még kevésbé, hogy azt el is fogadják, annak alávessék magukat. A saját érdekükben viszont készek árulókká lenni, s ha kell, botot és kardot ragadni. De bennünk él-e a késztetés arra, hogy ne eszerint éljünk? Hogy ne a világ eszközeit válasszuk, ne a kardot és a botot? Hogy ne kiabálással válaszoljunk a kiabálásra, ütéssel az ütésre, pofonnal a pofonra? De Jézus azt sem kéri, hogy mást se csinálj, mint mosolyogva tűrj mindent az ő nevét ismételgetve. Nem, Jézus sokkal többet kér ennél: azt, hogy tarts ki mellette még a Gecsemáné-kertben is! Hogy azt tudd mondani: O az én királyom, Nem azért, mert bőkezű veled, és mindent neked ad, nem is azért, mert zsarnokként uralkodik rajtad, hanem egyszerűen azért, mert övé minden hatalom. Sokak számára a földi hatalmasok, uralkodók, vezérek a példaképek, a fontos emberek. Nekünk keresztyéneknek legyen Jézus a példa, aki látszólag veszített, a botok és a kardok erősebbek voltak nála. Mégis épp ezzel erősítette meg mindenek feletti hatalmát. Ez a hatalom nem erőszak senkinek. Ezt a hatalmat - Őt, Jézust - választani lehet! Gerecsei Judit ____________________________________________________13 Túrmezei Erzsébet BOLDOG ÚT Eljön az ősz, meghal az ének. Elnémul a fülemülének zengő szava és minden hallgat. Dérré dermed hamar a harmat. Falevelek aranyló ezre zizegve hull az ösvényedre. Szívedben halk melódiákkal mégy a százszínű őszön által. Virág hervad el utad mellett, halkan érint hideg lehelet, de a te lelked nem remeg meg érintésén fagyos szeleknek. Hullhat a lomb, halhat az ének tűntével a nyár melegének. A szél süvölt, a tél havaz bár, terád tavasz, tavasz, tavasz vár. S lelkeden át már fénye rezdül, amint mégy az őszön keresztül. A köd mindjobban szerteszéled. O boldog út! 0, örök élet! \________________’_________________J mivel állandó lelkészük nyugdíjba vonult. A meghívásra igent mondtam, viszont megérkezésünk után hamar kiderült, hogy sem a gyülekezet, sem a kanadai egyháztest nem készítette el a szolgálatomhoz és a munkámhoz szükséges hivatalos papírokat. Ezért komoly megfontolás tárgyává kellett tennünk, hogy ilyen helyzetben tudom-e vállalni a huzamosabb ideig történő szolgálatot vagy sem. Nyolc hónap után végül úgy döntöttem, hogy családommal visszatérünk Magyarországra. Kinttartózkodásunk alatt született meg első gyermekünk, Ráhel. Még a kanadai tartózkodásunk alatt idősebb lelkipásztor barátaim tanácsára beadtam a kérelmet a Kálvin Zsinat Bizottságához, hogy jelentkezzem az amerikai-magyar református lelkipásztori közösségbe. Sikeres felvételt nyertem. Időközben megüresedett a Walton Hills-i Első Magyar Református Egyház lelkészi állása. Isten vezetése és a gyülekezet presbitériumával való kölcsönös jó viszony eredményeként döntöttem úgy feleségemmel együtt, hogy elvállalom a lelkipásztori szolgálatot. 2003. március 2-án történt a választás, és még ez év május 11-én megkezdtem a lelkészi szolgálatot.
