Calvin Synod Herald, 2004 (105. évfolyam, 1-12. szám)
2004-03-01 / 3-4. szám
16 CALVIN SYNOD HERALD TALPRA MAGYAR ÚJRA írta: Mihály de Kátay szobrászművész Hazám 1100. évfordulójára 1848. március 15. 100 éves emlékére történelmed lopják, gyűlölnek téged. 13 bitó - Arad - nem felejtünk, 13 vére mardossa lelkünk! De talán ezt egyszer Isten megsokallja, igazságot hoz e hó's magyar honra! De akarj te is tenni, maradj igaz mellett! Pusztítsd ki testedből az éló'sdi férgeket: kik mindent ígérnek, de - eladják hazádat! Zsebüket megtömve hazudnak, pofáznak! Te maradj meg mindig igaz magyarnak! Bízzál Istenedben, ne tespedj, akarjad! Akarjad, hogy Hazád, újra nagy lehessen! Hogy minden magyar egyszer - boldogan élhessen! Valamiért kellett néked megszületni, valamiért - nem tudom - mindig kell szenvedni. De emelt fővel járjad oly sokszor nehéz utad, ne felejtsd soha: néped nem pusztulhat! Talpra magyar! Újra felhangzik e szó. Talpra Magyar! Vagy nem lesz több magyar szó. Talpra Magyar! Ezerszáz év hív most téged újra. Talpra Magyar! Mindig újra-újra! Szeretett hazád, őseid emléke - a szabadságért hullott testvéreid vére - hív újra harcra téged, de várj, ha üt az óra, mert körülvesznek téged gyűlölködő népek, kik hazád akarják, e vértől ázott földet, mit öntesteddel védtél! Ne hagyj elveszni se nyelved, se fajod. Hazád -, hol őseidnek annyi vére folyt. Hazád -, hol anyád bölcsődet ringatta. Hazád -, hol ősapáid hullottak a porba! És miért? Mert szerették ezt a drága földet, hol búza tenger önt el vidékeket, a Kárpátok koronája - övezi e tájat, a folyók, mint könnyáradat, húznak barázdákat. Hol délibáb képe játszik a rónákon, hol tárogató felsír csendes éjszakákon, hol furulya szól, csendben, bánatosan, hol e hős magyar nép sír csak egymagában. Tatárdúlás, török nem vett erőt rajtad, felforgatott százszor, sárba tiportak! A kétfejű sas tépte a szívedet, a vörös medve vérbe taposta testedet! Trianont hozták rád átkos nagy nemzetek, osztották, mint sajátjukat vérző testedet! Mindenki tépdesett, kiket befogadtál..., otthont adtál néki, mert mindenkiben bíztál. És miért? Csonkított hazádban egyedül maradtál. Pedig hatalmas volt országod valaha, partjaidat négy tenger hullámai mosta. Harcoltál - te voltál Nyugat bástyája! A déli harangszó emlékszik ma rája. ‘56 - ismét hullattad a véred! Senki sem segített, csak bámultak téged! A világnak ismét megmutattad.... gyermekeid testén tankok tapostak! Elveszett harcod, mert ölhetett kézzel a világ nagyjai, semmi segítséggel nem járultak hozzá igaz harcodhoz! Várták, hogy a tűzből nékik kikaparod, hogy éltük ismét jobb lehessen! 40 év- vörös terrorfojtogatott, de elérte mégis erős akaratod, mit célul tűztél ki erős akarattal! A kommunizmus bukását néked köszönhetik a nagy nemzetek, kik semmit nem tettek! Nem álltak melléd, csak mindig ígértek, krokodil-könnyeket sokszor hullattak... Szívükben, lelkűkben üresek maradtak. Szabadságharcaid sorra mind elvesztek, pedig voltak nagyok, kik hittek, vezettek! 150 éve Petőfi megírta: Talpra Magyar! De nem lett foganatja. Testvérharc, árulók, kétszínű nemzetek, kiknek hazát adtál, ontottad véred,
