Calvin Synod Herald, 2003 (104. évfolyam, 3-12. szám)
2003-03-01 / 3-4. szám
12 CALVIN SYNOD HERALD „Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van.” (Jel 2,7) GYŐZELEM HÚSVÉT HAJNALÁN Akkor... húsvét hajnalán megremegett a föld, a halál és az élet hatalmas ütközetében! A felderengő hajnali fényben a megrémült szent asszonyoknak, akik üresen találták a sírt, az Úrnak angyala hirdeti a győzelem örömhírét: „Nincsen itt, mert feltámadt” (Mt28,6). De amíg elérkezett ez a boldog hajnal és hirdette, hogy a halált legyőzte az élet, addig az évezredek rengetegének múlásában, folytonos halálfélelemben szenvedett, gyötrődött, vergődött az ember. A halál valóságos hatalom! Születésünk pillanatától végigkísér az életen, munkálkodik bennünk. Félelmetes hatalma abban mutatkozik meg, hogy az élni akarást a legősibb, legemberibb törekvést igyekszik megsemmisíteni. Az élet zúzza, rontja, tördeli! És ebben a nagy viaskodásban az ember legmélyebb vágya: szabadulni „Tőle”, menekülni, lerázni, legyőzni, élni örökké, zavartalanul, boldogan, diadalmasan. De a halál félelmetes törvénye alatt élő ember, minden lázadása és küzdelme, önmagában hiábavalónak bizonyult. Az idők teljességében azonban az ember Segítőt nyer küzdelmében. Abban a Jézus Krisztusban, aki eltörölte a halál törvényét azzal, hogy betöltötte azt. Halálán át utat tört és kiteljesedett az élet! Jézus Krisztus nem kényszerből, nem tehetetlen lázongással, hanem a legteljesebb szabadsággal, a legtisztább szerétéiből tudott és akart meghalni. A keresztről az 0 halálából az élet győzelmesen, ellenállhatatlanul, diadalmasan, végtelen gazdagságban kezdett áradni. Akik pedig az 0 halálának törvényét a maguk életének törvényévé teszik, azok is legyőzték a halált és gazdagon árasztják az életet. Azért, akik Krisztussal legyőzték a halált, azokra nézve a halál is megsemmisíttetett. Hogyan lehetséges ez? A sadduceusok, akik nem hittek a feltámadásban, Jézushoz mennek és megkérdezik Őt a nagy titok felől. Ő pedig így válaszol: ,A halottak feltámadásáról pedig nem olvastátoke, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Abrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene? Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,31-32). Valóban, mi sem tehetünk mást, mint hogy csodálkozással nézzünk abba a távlatba, amely Jézus szavaiban kitárul előttünk. Ábrahám, Izsák, Jákob halottak, régesrég halottak ők, és Isten mégis az ő Istenük. De nem a holtaké, hanem az élőké! Akkor tehát Ábrahám, Izsák, Jákob élnek, mert Isten előtt nincsenek halottak! Mit jelentsen ez? A halál itt a földön fájdalmas összeomlás és kettétörés, de az Ő szívének áldott mélyére hulló magvetés, hogy eljöjjön a százszoros aratásnak órája. A halál csak kerete, háttere az életnek, mert Isten Jézus Krisztusban maga az Élet, az örökkévalóság. A rothadásból virágzás és gyümölcsözés, a pusztulás és feloszlás rútságából az élet szépsége és áldása fakad. Mindez akkor lesz valóság bennünk, ha hiszünk abban és annak, aki előttünk és érettünk önként, szeretetből ment „oda”, hogy helyet készítsen nekünk. Hiszünk-e annak, Aki kibeszélhetetlen kínokat szenvedett el azért, hogy benne éljünk? Vajon lehet-e azt mondani arról, hogy halott, aki az Élet ölében pihen? Ez áldott pihenés, mert ez maga az új élet! Ez azoknak a jutalma, akik Ővele a földön eggyé lettek, belekapcsolták életüket, egyéni sorsukat az örökkévaló életbe; egyszóval azoknak, akiknek sorsává lett az Isten Jézus Krisztusban. Akik megmerítették egész valójukat a Krisztus halálában, megtértek, újjászülettek, meghaltak a bűnnek, hogy éljenek Istennek! Az ilyen életek oszlopa túlemelkedik ezen a földön az örökkévalóság alapjáról a végtelenbe, az örökéletbe. így teljesedik be húsvét hajnalának győzelmes igazsága, hogy az ember nem ennek a földnek a szülötte és hogy az örökkévalóság nemcsak célja, hanem eredete is. Maga az Úr Jézus ezt mondja magáról: „mert tudom, honnan jöttem, és hová megyek” (Ján 8,14), és ebben a hit örök, igazi lényegét is kifejezte az örökélet felől. Mert ez az a bizonyosság, amely meggyőzi ezt a világot. Ha Istennel összekapcsolódtam, tudom honnan jöttem és hová megyek. Küzdelmes és mégis boldog, győzelmes út ez! Húsvét hajnalának győzelme eltörölte a halált, vele együtt megszűnt a kétség, a félelem, a szorongás, a bizonytalanság. „Szűnjetek meg kétségeim, Változzatok félelmeim, Reménységgé s örökké, Mert nem alszom el örökké” (347 dics. 3. v.). Mert győzött az Élet! Mégsem hiábavaló el nem fáradó, húsvéti hittel járni földi életünk útjait. Isten nem felejti el a híveket, az igazakat, az ilyenek már most hordozói a győzelmes Életnek: akikkel együtt örvendez ma, húsvét áldott és szent ünnepén, a föld, az ég, az örökkévalóság egésze... Kocsis Attila Reformátusok Lapja rm
