Calvin Synod Herald, 2001 (102. évfolyam, 1-12. szám)
2001-09-01 / 9-10. szám
14 CALVIN SYNOD HERALD Az alábbi írással a nemrégiben elhunyt Maczi István lelkipásztorra emlékezünk, az ausztráliai magyarság szórványlelkészére, új szerkesztőnk valamikori szomszédjára, akinek megadta Urunk, hogy meghalni hazatérhessen Magyarországra. Az igaznak emlékezete legyen áldott! Amiket mindenkinek tudni kellene Újra és újra érezzük annak szükségességét, hogy a hit alapvető ismereteit az embereknek elmondjuk. - Ahhoz, hogy az ember üdvözüljön, a halálból az életre jusson, nem sokat kell tudnia. Az egész keresztyén életet - a Biblia tanításai alapján, röviden össze lehet foglalni. Ezt találjuk a Heidelbergi Káté második kérdésére adott feleletben. A kérdés így szól: hány dolgot kell tudnod azért, hogy boldogan élhess és halhass meg? Válasz: hármat. „Mily nagy az én bűnöm és nyomorúságom, hogyan szabadulok meg minden bűnömből és nyomorúságomból és milyen hálával tartozom Istennek e megszabadításért? Csodálatos e rövid összefoglalás! Vegyük sorba a három fontos tudnivalót: bűnös ember vagyok! Ha elismerem, ha nem! Ha pl. valaki beteg: fájdalma van, erőtlenedik - beteg, ha elismeri, ha nem ismeri el, ha megmondja, vagy elhallgatja. Másik példa: ha valakire adósság maradt - mert adósságot is lehet örökölni, adósságához újabb adósságot csinál, hiába nem akarja tudomásul venni - számon kérik rajta. Ezért jobb, ha elismeri és rendezi adósságát. Az adósság példájánál maradva - hallottunk egy olyan történetről, hogy egy testőr szolgálatának ideje alatt egy papírra felírta tartozásait és aláírta a listának: „ki fizeti ezt ki?” Közben nagy gondjában elaludt. Ezalatt az idő alatt kiment az ő ura az őrszobába és meglátta őrének az adósságlistáját, megesett a szíve és nevét aláírta ezzel a megjegyzéssel: én kifizetem! Itt el is érkeztünk a második nagy kérdéshez, a megváltáshoz. A mi kérdésünk is ez: mi módon szabadulok meg minden bűnömből és nyomorúságomból? Vagyis ki fizeti ki adósságomat? A mi Atyánknak is megesett rajtunk a szíve, elküldte Szent Fiát, az Úr Jézus Krisztust, aki golgotái kereszthalálával kifizette a mi tartozásunkat. Vérével aláírta adóslevelünket: Én, Jézus, kifizetem! így írta meg ezt az énekíró: „Véres cseppjei testének, nékünk gyógyulást szerzének.” (440,2) Most következik az elfogadás! El tudjuk képzelni, hogy a példázatbeli őr nem fogadta volna el urának jótéteményét?! Mi elfogadjuk Jézus helyettes áldozatát? Higgyük el, szeret minket az Isten, visszafogad gyermekeivé! Amire mi nem voltunk képesek, arra Isten kegyelme elég lett! Egy másik énekben ezt így találjuk: „...színe elől a vétkem, örökre messze dobta!” Szinte természetesen következik ezek után a hálaadás! Ha tudatára ébredünk elveszett voltunknak, megtapasztaljuk a Megtartó kegyelmét és szeretetét, szívünk hálára indul! Szintén a Heidelbergi Kátéból vett idézet: „Lehetetlen, hogy akik hit által Krisztusba altattak, a háládatosság gyümölcsit ne teremjék!” A hálaadás többféleképpen nyilvánul meg életünkben: Jézus adja elénk Igéjében az első számú hálaadást: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Máté 5,16). Jézus ezt mondhatta Pál apostolnak: Pál, te egész életeddel adós vagy - nekem. Ezt a tartozásodat embereknek törleszd. Ezért írta Pál: Mindenkinek adósa vagyok. (Róma 1,14) íme, röviden a tudnivaló: bűnös vagyok, Jézus megváltott, én ezért hálás leszek. Segítsen Isten, hogy mindez valóság legyen életünkben! t Maczi István lelkipásztor Isten csodája Ameddig a történet csillaga Röpíti a múltunkba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre célzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szállá ránk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. így hordozunk sok százados sebet. Keblünk soha be nem gyógyulhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származónk! Isten csodája, hogy még áll hazánk. S míg egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettének; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk. Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog, Mint ember, aki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szívá Az óriási nadály, a mongol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy áll hazánk. S ott van Mohács... ott nyomta a királyt Sárkoporsóba páncéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég s vérzik a szánk!... Isten csodája, hogy még áll hazánk. Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh, nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bizod-e? Ne csak Istenben bízzunk, mint bízónk; Emberségünkből álljon fönn hazánk! Petőfi Sándor T
