Calvin Synod Herald, 2000 (101. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
CALVIN SYNOD HERALD 11 Orbán Viktor miniszterelnök beszéde Kálvin templomában Főtiszteletű Urak! Kedves Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Mi, magyarok, kalandozó nép vagyunk. S mi tudjuk, magyarok között a reformátusok pedig különösen is azok. Időről időre, kényszerűségből vagy kíváncsiságból útnak indultunk, hol nyugat, hol kelet felé. Nyugat felé indultak már reformátusok hadjáratba, marhákat hajtva, de tudásszomjtól vezérelve is, nem beszélve azokról, akiket felekezeti különbség nélkül a történelem vihara sodort, legutóbb éppen 1956-ban, Nyugat-Európába és a tengerentúlra. Kelet felé pedig leggyakrabban őseinket, az Őshazát, nyelvünk gyökereit kerestük. S volt olyan is, hogy bár nem akartunk menni, mégis vittek bennünket. Akik nyugat felé indultek, többnyire vissza is tértek. Amit érdemes volt, azt megtanulták, amit veszedelmesnek ítéltek, attól megóvták honfitársaikat. Köszönet érte! A magunkról alkotta képnek, tisztelt Hölgyeim és Uraim, fontos vonása ez a vándorló, de mindig hazatérő, közösségét gazdagító magyar. Kedves Barátaim! Azért vagyunk itt, hogy tiszteletet adjunk azoknak, akik élete és tanítása erőt, reményt és biztos választ adott a magyar reformátusoknak, s rajtuk keresztül az egész magyar nemzetnek. Elegendő, csak a legutóbbi évtizedek súlyos veszteségeit fölidézni emlékezetünkbe, s láthatjuk, milyen szorító szükségünk volt erre az erőre, reményre és támaszra. A Donkanyarban elesettek, az odaveszett zsidó honfitársaink, a kitelepített német származásúak, a szovjetunióbeli kényszermunkára elhurcoltak, s végül az 1956 után elmenekült kétszázezer életerős magyar. így együtt több, mint egy millió ember, szinte pótolhatatlan veszteség egy tízmilliós ország, de még egy tizenöt milliós nemzet számára is. Fájdalmas csapások ilyen sorozata nálunknál népesebb nemzeteket is földre sújtott volna. Mi azonban, éppen tíz esztendővel ezelőtt, megragadtuk a történelem kínálta lehetőséget, előhívtuk a valamiképp megmaradt szellemi, lelki erőt. S bár igaz, hogy gyakrabban hív még ma is a harang temetésre, mint keresztelőre, de visszaköltözött szívünkbe, egy boldog családokra épülő, emelkedő Magyarország és magyar nemzet reménye. Adjunk érte hálát a Mindenhatónak! Tíz esztendővel ezelőtt azt a célt tűztük ki, hogy a magyarok szabadságban, biztonságban és jólétben élhessenek. Ma sokan gondolják úgy, hogy a szabadságot már megszereztük magunk számára. Ez igaz is, meg nem is. Figyeljük a reformáció óriásainak szabadságról mondott gondolatait: A külső szabadság, aligha ér valamit belső szabadság nélkül. Aki megelégszik a jólét és a szabadság külső jegyeivel, az könnyen elveszítheti az emberi életet összetartó belső meggyőződést. Ezt a volt-Kelet és a volt-Nyugat országaiban élőknek egyaránt újra meg kell szívlelnie. Különösen most, tisztelt Barátaim, olyan fordulatok idején, amikor az emberiség az önveszélyesség határát érintve, hajlamos kizárólag saját képességébe vetett önbizalmát kamatoztatni. A reformátusok kötelessége, úgy érzem, újra és újra emlékeztetni: semmiféle tanulság nem segít a morális romlottság ellen. Kedves Barátaim! A mai időkben gyakran esik szó Magyarország európai mivoltáról és az Európai Unióról. Szent Ágoston, Szent Ferenc, Kálvin, Luther és Zwingli, és az ő magyar befogadásuk jól példázza: az Evangélium tanítása nélkül nincsenek életképes gyökerei az európai összetartozásnak. S ennek fontosságát nem homályosíthatja el semmiféle gazdasági, politikai racionalitás, vagy éppen aggodalom. Kedves Barátaim! A magyar reformátusok hitére, lelki, szellemi erejére a református világban kiérdemelt megbecsültségére az egész magyar nemzetnek szüksége van, és megjósolhatjuk: szüksége is lesz. A magyar emberek belső szabadságának, reményének megszerzésében és megtartásában, a reformátusok pótolhatatlan küldetést teljesítenek. Ennek beteljesítését, áldást és békességet kívánok mindannyiuknak. (Elhangzott Genfben, 2000. július 22-én.) Ref. Lapja, Budapest, 2000. augusztus 6.
