Calvin Synod Herald, 1999 (99. évfolyam, 2-4. szám - 100. évfolyam, 9-12. szám)
1999-09-01 / 9-10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 “Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre...” A magyar kálvinizmus rövid története Pápai Szabó György A reformáció kálvini iránya a mohácsi vész után mintegy egy-másfél évtizeddel kezdett terjedni Magyarországon. A hódoltsági területen, illetve Erdélyben és a Partiumban, de az ország többi részén is viharos gyorsasággal terjedtek el előbb Luther Márton, majd Zwingli Ulrik és Kálvin János reformátori tanításai. A református egyház szervezeti-tanbeli kialakítása - Méliusz Juhász Péter érdemeként - az 1567-es debreceni zsinaton már befejezettnek tekinthető, ahol is elfogadták a Második Helvét Hitvallást. Ettől kezdve Tiszántúl a magyar reformátusság bástyájává vált, Debrecen pedig fokozatosan ugyan, de évszázadokra szólóan a “kálvinista Róma”, a “magyar Genf” lett. A dunamelléki részeken, az 1576. évi hercegszőllősi zsinat kánonai már egyértelműen a református egyházszervezet kiépülését bizonyítják. Erdélyben az önálló református egyházkerület tulajdonképpen az 1564-es nagyenyedi zsinaton jött létre, amelynek Dávid Ferenc lett az első püspöke, aki később unitáriussá lett. A magyar református egyház szervezete hivatalosan a kálvini zsinat-presbiteri elv alapján épült fel, ám a püspöki irányítás megmaradt, s a valódi presbitériumok csak a 17, század elejétől alakultak ki. A földbirtokosok, a nemesség, a polgárság, s a jobbágyság nagy számban csatlakozott előbb a reformáció lutheri, majd kálvini, illetve helvét irányához, Erdélyben pedig az úgynevezett “Szentháromság-tagadó, illetve unitárius irányhoz is. Nagy jelentősége volt annak, hogy a nagvurak, a földbirtokosok jelentős része is a reformáció támogatójává vált, mint például Török Bálint Debrecenben és Pápán. Erdélyben - Európában elsőként - a tordai országgyűlés 1568-ban kimondta a vallásszabadság elvét, s 1571-ben már törvénybe foglalták az úgynevezett “bevett felekezetek”, úgymint a katolikus, a református, az evangélikus, s az unitárius felekezetek szabad vallásgyakorlatát. A16. század végére a magyar lakosság zöme az “új hit”, a reformáció valamelyik irányának követőjévé, tehát protestánssá lett. Legerősebbnek a “helvét”, vagyis a református irány bizonyult. A reformátusokat a reformáció korában hívták “sacramentáriusoknak” is, mivel vallották a Szentháromságot, a későbbiekben pedig “helvét” hitvallásúaknak, s “kálvinistáknak” is, mivel ez az irányzat elsőrenden Kálvin János genfi reformátor tanításai alapján kívánt Jézus Krisztus egyháza lenni. Megrázó, ahogy Áprily Lajos jellemzi a nagy reformátort “Kálvin” című versében. De jelentős volt - Kálvint megelőzően - Zwingli Ulrik zürichi reformátor szerepe is a református tanok kialakításában, az egyház megújításában. Svájc, vagyis Helvétia volt tehát a református keresztyén egyház bölcsője. A magyar reformátusság a 16. században a roppant sanyarú történeti-politikai helyzet, a politikai és vallási villongások, az ország három részre szakadása ellenére is virágzó hitéletet élt. Úgy a török hódoltság idején, mint a “véres” vagy a “csendes” ellenreformáció üldöztetéseiben a reformátusok megtartották hitüket és magyarságukat, ha kellett vállalták a szenvedést, a mártíromságot, a hitvalló bizonyságtételt. Az ellenreformáció, s a vallásüldözések következtében a 17. század elejétől a protestantizmus “kisebbségi” szerepbe kényszerült, híveinek száma jelentős mértékben csökkent. Ezt követően a Habsburg-hatalommal vívott nemzeti-függetlenségi harcok egyúttal a vallásszabadság és a vallási egyenlőség elnyerését is célül tűzték ki. A16. század elejének vészterhes esztendeiben jönnek létre a híres református kollégiumok. A sárospataki és pápai kollégium 1531-re, a debreceni 1538-ra teszi alapításának évét, ám ezek az évszámok inkább azt a fordulópontot jelzik, amikor is az adott iskola a reformáció valamelyik irányához csatlakozott. A neves erdélyi alma materek sorában a későbbiekben ott vannak: Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyenyed iskolái. Az iskolaközpontok évszázadokra szólóan a református egyházi élet központjaivá váltak. A református egyház népe a 16. századtól kezdve - Ady Endre szép kifejezésével - mindig is “a protestáló hit és küldetéses vétó” népe volt. A református vallás már a kezdetektől mélyen belegyökerezett a magyarságba, a magyar gondolkodásba. Meghatározó volt számára a “nemzeti egyház” jelleg, gondolkodásában és cselekedeteiben soha nem volt szétválasztható a haza és az anyaszentegyház fogalma. Ez az egyház mindig is erős hittel vallotta, az üldöztetés évtizedeiben is, hogy Krisztusban hivatott el magyarnak és reformátusnak, így volt ez a legnehezebb időkben, amikor a református hit valóban a “nádból készült pajták”, a “sár-alkotmány” templomok és a “toprongyos prédikátorok” egyházát jelentette. Sokszor és sokan hívták ezért a kálvinizmust, a kakasos és csillagos-buzogányos, fehérre meszelt templomok kálomistáinak hitét “magyar vallásnak”. Ehhez csak a puritán egyszerűség és bibliai tisztaság illett a hitelvekben és a kurucos, kemény, protestáló magatartás a magyarság és a nemzettudat megélésében. Ezért protestáltak, emelték fel szavukat és zászlajukat elsőként mindig, mint protestánsok a zsarnok vagy az elnyomó hatalom ellenében, a magyarság, a nemzet, a szabadság érdekében. így volt ez a nagy erdélyi református erdélyi fejedelmek: Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, “a bibliás őrálló fejedelm” idejében, akár a Thököly Imre-féle felkelés, ill. a katolikus II. Rákóczi Ferenc által indított szabadságharcban. A kuruc szabadságharc során a protestánsok egyaránt küzdöttek a nemzeti és a vallási szabadságért. II. Rákóczi Ferenc kancellárja a református Ráday Pál volt. Rákóczi maga írja le memoárjában, hogy seregének kilenctized része protestánsokból állt. Akkor, de később is a magyar kálvinisták az élen jártak ahol a nemzetért küzdeni és meghalni lehetett. E bibliai-protestáns gondolkodásban az Újszövetség, a krisztusi megváltás mellett jelentős szerepe volt az Ószövetségnek is. A 16. század magyar reformátorainál, akár a
