Calvin Synod Herald, 1997 (97. évfolyam, 1-6. szám)
1997-09-01 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD-10-AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA A reformáció emlékműve a genfi egyetem kertjében, az óváros tövében. Középen (s a túloldalon) a genfi főalakok Fárel, Kálvin, Béza, Knox. Két oldalt más nemzetek hősei. Jobbszélső Bocskay. Illyés Gyula A REFORMÁCIÓ GENFI EMLÉKMŰVE ELŐTT Száznegyvenhármat léptem: ez a hossza az emlékműnek. Hírnök, ki megölt milliók végső tisztelgését hozza, úgy mentem el a szobor-sor előtt. Kálvin, Knox, Faréi, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai, a Vilmosok! és Coligny és Cromwell - ók néztek rám - s a szablyás Bocskay!... Hátrálnom kellett közelükból: mindet nem fogta össze csak messzibb tekintet. Fölhúzódtam a kert felé, a fákig s lelkemben is hús tárgyilagosságig. S most mintha ők álltak volna kaszárnya-számadáson az én szemem előtt, feszesen-katonásan kilépvén éppen akkor a háttérül kapott nagy szikla-falból s abból a másik, épp oly teli tömbből, a mögéjük kövesedett időből. Addig jöhettek, maguk is meredt kövek a napfénybe, hol nem lehet szavuk már. Szavuk immár csak a tett, mely idővel ad magyarázatot! Holtak, vigyázz-ban állók, szóljatok! Vagy előbb én beszélhetek? Kik "ott álltatok, nem tehetve másképp", mert ez vagy az, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten, kik után tárgyként maradt fönn a szándék, mennyi az igazság még öklötökben, mely négy százada oly nagy esküt markolt, mely kőbe s öröklétbe görcsödten tartja ma is a Bibliát s a kardot? Mit adott, melyre fölgerjedt szerelmes dühével törtetek, a cél, ahogy elértétek? Ti kérditek? S ha nem lesz örömötökre meghallanotok? Elmondom. Épp mert nékem is keserves. Álltatok, égve az Úr igazától; állt szemközt épp oly tűzzel teli tábor; aztán dönteni kezdett ezredegyszer az ész helyett a fegyver s a láng. Hogy várja örök üdv a lelket: rángtak milliószám kínban a testek csatamezőn, bitófán, vérpadon, karón, keréken, meg a fájdalomszerzés új mestergépein; növesztett egymással szemben erdőnyi keresztet Jézus példája, végig Európán; égtek, hogy égjen itt a kép s a "bálvány", ott a "csalárd könyv" - városok és falvak, hol újra emberhúst faltak a félvad zsoldosok, eladdig, mig a tűzzel, nem állt egymással szemben bűn a bűnnel, eladdig, míg nem jött a győzelem? Az idő. Okosan, türelmesen s némi humorral. A kétféle had és hit várai szemközt állanak ma is, az én hazámban is; a zordon fehér-falú s arany-cifrázta templom vén tornyai még ágyúként vitáznak minden beharangozáskor, vasárnap papjaik bent még ósimód dörögnek, de kijövet az utcán átköszönnek s ujjon mutatják, hogy hány órakor s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor s egy kis ital. Szép. Magam is helyeslem: ha pap vagyok, magam is így cselekszem: "értsük meg egymást!" De nem volt nagy ár mégis a harminc évi döghalál, d’Aubigné dühe, Coligny halála. Szent Bertalan bosszútlan éjszakája, fél Németország, a ketté törött Európa s hogy itt volt a török százötven évig és a mi hazánk... - Ez lett a "győzelem"! Ezt küldte ránk Isten azzal, hogy "napként kimutatta": nem érte folyt a harc, hanem miatta; ilyen volt, mit díjul szánt, a jövő:- mert volt-e vajon győztes, kit ne ó rendelt eleve győzni? Győztetek. Maga a Sátán győzött veletek! Balekok voltatok, mind! Hátra arc! Nincs jogotok egy lépés sem előre. Törlődjetek be kőbe és időbe. Elveszett - eleve! - a harc!- mondtam keményen, mint aki magára támad először is az igazával; majd: Megbuktatok! A haddal simára törölt kontinens - e fekete tábla - közepére mi íratott eredmény?
