Calvin Synod Herald, 1996 (96. évfolyam, 1-6. szám)
1996-09-01 / 5. szám
CALVIN SYNOD HERALD-1 2-AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUSOK LAPJA 40 EVE! 1956 OKTÓBER EMLÉKE Magyar népünk, származásunk újkori történetében, két jelentős dátumot tartunk számon, ami a nemzeti ébredés szempontjából kimagaslik. áElsósorban is az 1848-49 Szabadságharc eszméit kell itt megemléteni. Annak belső hatása, bukása ellenére is, még négy nemzedékben tartotta fenn a reményt és adott erkölcsi alapot a nemzet fennmaradásában. Még a 20. század gyermeke is Petőfi nyelvét beszélte, Kossuth eszméit szívta magába, és Deák Ferenc gondolatait tisztelte. 1956 az a másik nagy vízválasztó, amit csak majd utódaink fognak jobban értékelni. Itt nincs alkalom arra, hogy részleteiben körvonalazzam a a magyar tragédia állomásait a 20. században. De talán segít 1956 megértésében, ha - ugyan röviden is - viszszaemlékezünk az 1945-56-os időszakra. I. A második világháború alatt a magyar hon óriási veszteségeket szenvedett. A főváros, Budapest, romokban volt, tízezrek éheztek, mások elmenekültek, számtalan magyar katona hadifogságban sínylődött, vagy rokkantként kerültek vissza. Az anyagi és emberi veszteséget még fokozta az a lélektani nyomás, ami a háborúnak elvesztése a lakosságra való hatását is jelentette. Reményvesztettség, iránynélkülíség jellemezte a népet akkor, amikor a nagyhatalmak sorsjátékot vetettek a nemzet jövője felett. A gazdasági élet teljes csődben volt, s a pénz szinte semmit sem ért. Ismételten lecsonkított országunk jóvátétellel tartozott a győztes orosz birodalomnak. Népünk semmiféle anyagi segítséget vagy erkölcsi támogatást nem kapott az ország újjáépítésére a nagy nyugat hatalmasaitól. Mindezt tetézte az ország belső életének felbomlása, amit a Szovjet megszálló haderők és az azt követő, Moszkvában előre kiképzett sztálinista hírterjesztók kihasználtak. Bár volt egy rövid alkalom arra, hogy a haza újra talpra álljon, de egyre érthetővé vált sokak előtt az, hogy az ország teljes életét már nem a magyar nép, hanem Moszkva fullajtárjai intézték. Amnint a belügyminisztérium kommunista kézbe került, a nép élete teljesen megváltozott. Százak tűntek el, másokat meghurcoltak vagy áttelepítettek az ország másik részére. Az államosítás az ország minden területét érintette és aláásta az állam közigazgatási, társadalmi, politikai, gazdasági, közoktatási és erkölcsi életét. Az ellenzéki pártok vezetőit eltávolították, akik munkatáborokban sínylődtek, vagy akiket egyszerűen hamis vádak alapján börtönbüntetésre elítéltek. Az egyetlen párt, a Kommunista Párt diktatúrája, a társadalmat teljesen vakvágányra vezette. Egy vadidegenben fabrikált és minden emberi logikát meghaladó ideológia dicsőítése az élet egész területére kihatott. A politikai szemináriumok az emberek gondolkodását, értékrendszerét, átformálta, egymáshoz való viszonyát aláásta, és a munkához való viszonyt politikai alapra helyezte. A politikai rendszer kitermelte a maga, új szellemi és gazdasági arisztokráciáját, és vezető beosztásokba olyanokat neveztek ki, akik politikailag elfogadhatók voltak, de szakmai képzettséggel és megfelelő tapasztalattal szinte egyáltalán nem rendelkeztek. A fiatalság politikai nevelését is erőszakosan kézbevették. A cserkész szövetséget és keresztyén ifjúsági egyesületeket egy jól elkészített kommunista mozgalom váltotta fel, és a fiatalság templomba járását minden lehető módon megnehezítették. Az egyháznak az államon való anyagi és adminisztrációs függősége teljessé vált, és sajnos sok egyházi vezető szinte „eladta magát" az új rendszer szolgálatába. Az államosítás, és az azt követő nehéz ipar erőszakos fejlesztése a gazdasági életet egyre inkább ingoványra vezette. A sikertelen „öt éves tervek” bebizonyították, hogy az összpontosított és felülről diktált gazdasági irányzat csak rosszabbá teszi a lakosság életszínvonalát. Azok, akik felemelték szavukat, egyszerűen eltűntek, örökre. A határok lezárása befejezte az ország teljes elszigetelését a háború mámorából kivergódó, úgynevezett „szabad" világtól. Végül is „fogoly és foglár" lett az ország minden tagja. A vassfiiggönyért úgy a kelet, mint a nyugat felelősséggel tartozik a történelemnek. Szállóigévé vált az a mondás, hogy az emberek fizetésként csupán két dolgot kaptak: „A félelem bérét; és a fél-élelem bérét." II. Mi lett mindennek az eredménye? 1. Senki sem bízhatott senkiben: volt barátok, munkatársak egymás ellen fordultak; szomszédok gyanakodva néztek egymásra. Az ország teljes erkölcsi és etikai csődbe került, a sok embertelenség megölte az emberi lelket. Csupán az egyházak, vagyis a helyi gyülekezetek áldozatos lelkészei és plébánosai voltak azok, akik Isten Igéjének fákjáját és egy kis reménységet fenntartottak egy eszményét vesztett üressé és reménytelenné vált társadalom előtt. Egyre többen meglátták azt, hogy „az emberi intellektus eltéved a lélek iránytűje nélkül." 2. Az ország MINDEN vonatkozásban vazallusa lett Moszkvának. A teljes bel- és külpolitikai irányzat, társadalmi, kulturális, közoktatási és gazdasági élet orosz mintára lett berendezve. 1953-ra és a teljes függőség befejezett tény volt. Ekkor, 1953. március 5-én jelentette a rádió Sztálin halálált. Az egy történelmi pillanat volt. Ott és akkor tudtuk, hogy ez - valamikor s valami módon - nemcsak személyi változást jelent a jövőben, de kihat majd a mi életünkre is. A moszkvai események a mi népünket is lényegében befolyásolták. Egy rövid időre Rákosi Mátyást leváltotta egy magyarabb ember, Nagy Imre, aki egy pillantra a reménység sugarait beengedte a börtönök műhelyek és otthonok ablakain át. Az emberek kezdtek újra lélegzeni, mosolyogni, reménykedni, énekelni. De ez a szivárvány is eltűnt. Ez tehát - ha röviden is - 1956 októberének a háttere. Ott 1956-ban a kommunista nagy „nemzetközi Mrxista-Leninista" szólamok végre is meghozták gyümölcsüket. „Világ proletáijai, egyesüljetek!" hirdették a plakátok és tanították a politikai előadók. A Moszkvában agyafúrt mesterséggel összállított Marxizmus-Leninizmust idegen, embertelen ideológiáját az újságírók, előadó művészek, a fiatalság, a diákság, a munkások, a bányászok, a vergődő parasztság, az egész nincstelenné, proletárrá vált nép elutasította, s a nemzet szinte egy emberként felállt és kinyújtotta kezét az emberi szabadság napsugara felé. 1956 magyaljai megmutatták a világnak azt, hogy egy népből nem lehet a szabadság gondolatát kiölni sem ideológiával, sem fe-
